„Tárca az, amit azért ír az ember, hogy ne legyen üres a tárcája” – definiálja a műfajt epésen Tóth Erzsébet a Félközép című munkában. A helyzet persze nem ilyen egyszerű. Ha pénzért ír valaki, még nem feltétlenül haknizik. „Komoly felelősségnek érzem ezt a kis féloldalnyi, üres lapot, amit megtölthetek szavaimmal” – mondja a szerző a Napról napra című részben. Ez az írás felelősségéből fakadó küldetéstudat alapjellemzője a kötetnek. Tóth hisz abban, hogy az értelmiség(i)nek igenis feladata, hogy népét, illetve ha úgy jobban tetszik: nemzetét művelje, okítsa.
Egy Szívhangok című kötetről mindazonáltal azt feltételeznénk, hogy érzelmes, személyes hangvételű műveket tartalmaz, amelyek a lélek mélységeit tárják fel. Nos, a szerző ezt is megteszi. A szövegek megmutatják érzékeny, kevéssé racionális magánemberként is (amikor betörnek hozzá, örül, mert a szeretett pénztárcáját nem, csak a pénzét lopták el). Látjuk, ahogy a megélhetés nehézségeivel küzd, anyagi problémáiról vall. (Persze nemcsak a sajátjáéról, hiszen együtt érez minden elesettel: szegénnyel, beteggel, otthontalannal.) A tárcák szépen kirajzolják értékrendjét, amely főként az alábbi címszavakkal írható le: nosztalgikusság, pesszimizmus, konzervativizmus és elitizmus. Írásaiban gyakran kanyarodik vissza a régi értékekhez (jellemző felütése: „régen, amikor még”), a jelen valósága idegen számára („semmi nem olyan már, mint régen…”). Néhol kétségbeesett kijelentésekig jut: a kultúra haláláról, mindent kiárusító kormányról beszél, „a kommunizmus… még most sem ért véget”, mondja, és hogy „Magyarország soha még történelme során nem volt ilyen kilátástalan helyzetben [ne vicceljünk már: és a tatárok és Mohács és a világháborúk?]”. Hangzatos tézisek, túlzások ezek, a végletekben való gondolkodás, a politikai demagógia szülöttei, egy írónak talán nem az lenne a feladata, hogy kritikátlanul visszaidézze őket. Tóth a hagyományos értékekbe kapaszkodik, a tömegkultúrát és a mai, nyitottabb világot felszínesnek tartja.
Mint az eddigiekből is láthatjuk, az érzelmes hangnemben előadott személyes történetek csupán az egyik vonulatát teszik ki az írásoknak, nagyobbik hányaduk társadalmi, politikai kérdéseket állít a középpontba. Azért is Szívhangok a kötet címe, mert ezekről a problémákról őszintén, a konfliktust vállalva, hitvallásának megfelelően szól a szerző. Az irodalom kettéosztottságáról is véleményét nem leplezve vall, hát még ha politikáról van szó. Identitásának legfontosabb eleme a magyarságtudat, Petőfivel együtt büszkén állítja: „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén.” Pártállástól függően lehet felmagasztalni vagy kárhoztatni Tóth Erzsébetet, ám vitathatatlan, hogy nyílt, őszinte, véleményalkotásában majd mindig következetes.
Aki közben nem feledkezik meg szépírói mivoltáról sem. Sok-sok vendégszöveget csempész be tárcáiba (legtöbbször József Attilától kölcsönöz), amelyek a műfajok széles skáláján mozognak: találunk köztük novellát, nekrológot, helyszíni beszámolót, könyvajánlót, kiállítási jegyzetet, ünnepi (politikai) beszédet. A Szívhangok 360 oldalnyi tárcát tartalmaz. Talán nem ártott volna rostálni az anyagon (szerkesztő: Zalán Tibor), elhagyni a patetikusabb szövegeket vagy a fogyasztói társadalmat laposan, ötlettelenül cikiző írásokat. Így jobban érvényesülhetnének a hagyományos publicisztika követelményeit meghaladó színvonalú, szépirodalmi igénnyel mérve is értékes tárcák.
(Tóth Erzsébet: Szívhangok. Kortárs Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 2500 forint)