„Vágjunk bele a közepébe, billentsük át az olvasót a korláton, egyenest a mély vízbe, hiszen ha tud úszni a szavak folyamában, majdcsak fennmarad a felszínen, ha meg nem tud, akkor úgysem kár érte.” A gileádi csoda (vagy ami még az apokrifekből is kimaradt) című elbeszélésben lelhetünk e mondatra. Mielőtt azt hinnék, pökhendi vagy cinikus szerzőt idéztem, aki nem tiszteli „kenyéradó gazdáját”, sietek megjegyezni, Hász Róbert igazi „olvasóbarát” író. Csakhogy ez manapság bizonyos irodalmi körökben nem feltétlenül hangzik dicséretnek!
Nem szánta annak Teslár Ákos sem az Élet és Irodalom hasábjain közölt recenziójában, amelyet Hász a legutóbbi könyvhéten a Kortárs Kiadónál megjelent Sok vizeknek zúgása című kötetéről írt: „És a szerző nem viccel, csupán olvasóbarát. Nagyjából ilyennek képzeltem az irodalmat középiskolás koromban” – hangzik a sommás ítélet.
A Délvidékről a balkáni háború alatt Szegedre áttelepült Hász Róbert a cselekménytelenség megfellebbezhetetlen ünneplése ellen lázad, amikor a XXI. században is makacsul hisz a történetek erejében – és amikor ekként fogalmaz: „Nem szeretnék olyan prózát írni, amilyet jómagam sem olvasnék szívesen.” Ezzel sokan lehetnek így, csak mesélni nem olyan könnyű ám! Kevés embernek adatik meg ez a tudomány, talán ezért sem divatos – sőt gyanús – ma a történetmondás. Szerzőnk, a „vidéki író”, aki nyilvánvalóan nincs benne a kánonban és a „brancsban” – ahogy egyik figurájáról beszél az Aszályban –, kitart alaptétele mellett: a földi és az égi világ között megszakadt kapcsolat helyreállításán fáradozik, úgy gondolja, hazánkban trendi szégyellni nemzeti mítoszainkat (A künde című regényével például dacból is vállalta az őstörténeti témát).
Már a borítón látható Gauguin-festmény és a biblikus cím egyértelművé teszi a szakralitást a nyáron boltokba került Sok vizeknek zúgása kötetben is: „És hallék szózatot az égből, mint sok vizeknek zúgását és mint nagy mennydörgésnek szavát” (János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve, 14, 2). Ám szerencsésebb lett volna, ha arról nem hallgat „bölcsen” a kiadó, hogy e művekkel korábban mely folyóiratokban találkozhattunk, főként, hogy jó néhány könyvben is megjelent. Az sem mentség, hogy a Délvidéken 1995-ben kiadott A Szalmakutyák szigete már hozzáférhetetlen! Én mégis örülök az új-régi elbeszéléseknek – vagy inkább elmeséléseknek –, mert úgy érzem, Hász Róbert korunk egyik legtehetségesebb szépírója: műveit lehet magánmitológiaként, akár sci-fiként is olvasni. Nem modoroskodik, de modern: „Kénytelen vagyok itt félbeszakítani mondataimat, hiszen mialatt én szószátyárkodom, addig a történet halad a maga útján, és ha nem vagyunk résen, még lemaradunk róla.” Vagy épp blaszfém, a fent is idézett novellában: „– Azt mondd meg, mi a lóvalagáért álljátok el az utat a kiválasztott nép előtt?!” És még az olyan jelentéktelennek tűnő „regényklipjében” is, mint A bűntény, meg tud lepni mindjárt a felütésnél: „A gyilkosság a 4. oldalon történt.”
A borsódzásról most nem beszélek. Inkább ajánlom, olvassák Hász mágikus prózáját, ahogy teszik azt Nyugat-Európában: a szerző Végvár című regényéért épp a napokban veszi át a római könyvtárak olvasóköreinek első díját. Azért a könyvéért, amelyről Az Irodalom Visszavágban Onagy Zoltán ekképp nyilatkozott: „Mi az istenről szól ez az anyag? Mi van itt elrejtve, ami képtelen áttörni egyszerű kis elmémen? […] Titkot nem kérek többet. Irodalomnak álcázott titkot főleg nem.”
Én szeretem az árnyalatokat: kitapogatni, megsejteni még az írói szándékot is – és megőrizni a jó szándékot –, amikor véleményt formálok. Ezért nem szeretem az erős kifejezéseket. Most mégis kikívánkozik: az öncélú, hatásvadász, pöffeszkedő kritikát mindig is rühelltem. Már középiskolásként is.
(Hász Róbert: Sok vizeknek zúgása. Kortárs Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 2200 forint)