Szárny és teher kötet nem előzmény nélküli, ami mutatja, hogy a balliberális oktatásvezetés is szükségét érezte látlelet készítésének. A Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért 2008-ban jelent meg. Míg utóbbit – a kormányfő felkérésére – oktatáskutatók, szociológusok írták, addig a Szárny és teher – bár merít az előbbi dokumentum meglátásaiból is – inkább nevezhető konzervatív szakértők munkája alapján készült jó szándékú összefoglalónak, amely jó alap lehet a magyar oktatási rendszer újjáépítésére.
Nyilvánvaló, hogy a magyar iskolarendszer minőségi problémái nem a rendszerváltoztatással, nem a kilencvenes évekkel kezdődtek. A szakértők világnézettől függetlenül megegyeznek abban, hogy a szakfelügyeleti rendszer szétverése óriási hiba volt. Gazsó Ferenc miniszterhelyettes 1985-ben még csak a szakfelügyelet kötelező voltát törölte el, az Antall-kormány pedig – a pedagógusok szakmai egyetértésével – végleg eltüntette ezt a szervezetet. A magukra maradt iskolák, amelyeket a fenntartó – önkormányzat vagy alapítvány – szakmailag nem kontrollál, mehetnek azóta a maguk feje, pontosabban a maguk tanterve után. Utoljára a Pokorni Zoltán vezette oktatási tárca készített számukra iránymutató kerettanterveket, amelyektől azonban – a későbbi miniszter, Magyar Bálint döntésének következményeként – szabadon el lehet térni. Tizenöt éve még vörös posztó volt a liberális oktatáspolitikusok számára a szakfelügyelet kérdése, mára viszont többen elismerik szükségességét. A mostani politikai kampány egyik támadási pontja, a pedagógusok szakmai értékelése, illetve ehhez kapcsolódva minősítése és differenciált javadalmazása immár két jobboldali oktatási politikus szájából is elhangzott. Mivel a baloldali kampánypropaganda minden, az oktatással kapcsolatos megnyilvánulásukat igyekszik a pedagógustársadalom megrémítésére használni, szinte lehetetlen konkrétumokat kérni a megszólalóktól. Mi kísérletet tettünk erre.
Pokorni Zoltánt először arról kérdeztük, a pénzhiány-e az oktatásügy legnagyobb problémája. A polgári kormány oktatási minisztere, jelenleg a főváros XII. kerületének polgármestere, tehát gyakorló intézményfenntartó úgy látja, az állami szerepvállalás folyamatos csökkenése növelte a rendszerben lévő különbségeket, tehát az észak-afrikai és a skandináv országok iskoláinak színvonala egyaránt fellelhető Magyarországon. Miközben 2002-ben a Medgyessy-kabinet ötven százalékkal megemelte a tanári fizetéseket, ennek finanszírozását a továbbiakban az önkormányzatok nyakába varrta, valamint folyamatosan csökkentette a diákok után járó normatívát. Míg 2002-ben egy elsős gyermekre 185 ezer forintot adott az állam, ami reálértéken számolva ma mintegy 300 ezer forintot jelent, ma, nyolc év és negyvenszázalékos pénzromlás után ez a „fejpénz” 132 ezer forint. „A boltozatot tartó két kariatida közül az egyik elsunnyogott” – mondja Pokorni.

A fenntartókat is lépésre kényszerítette a pénztelenség. Az elmúlt nyolc esztendőben több mint 2500 önkormányzati óvodát, iskolát zártak be, illetve szerveztek át, és 1300 ellátási hely szűnt meg. „Hiller István azt mondogatja: több pénz van a magyar oktatásban, mint nyolc éve. Ez valóság, csak nem igazság. Uniós pénzekből javult az infrastruktúra, de a mindennapi működéshez szükséges központi támogatás, normatíva drámaian csökkent” – állítja Pokorni, akit meglepetésként ért az újabb törvénymódosítás, amellyel január 1-jétől az egyházi oktatási intézményeknek adott helyi fenntartói támogatást az állam levonja saját támogatásából. Mint mondja, ezt a kormány nem verte nagydobra. És 2005 óta szivattyúzzák ki a pénzt az egyházi oktatásból. Jelenleg 4,7 milliárdos elvonásnál tartanak.
Pokorni szerint újra kell gondolni a finanszírozást, s azt elsősorban a feladathoz kell szabni, figyelemmel a térségi, szociális sajátosságokra. Radikálisabb állami szerepvállalásra van szükség, mely a jelenlegi álláspont szerint több formában jelenhet meg. Elképzelhető a központilag garantált bérrendszer, amely a mai 60:40 százalékos önkormányzat–állam támogatási arányt 25:75-re változtatná. Húsz–huszonöt százalék lenne tehát az iskolafenntartók terhe. De nem kizárt az a megoldás sem, hogy a költségvetés állja a működtetés teljes költségét, ahogyan azt a Szárny és teher szerzői, a Bölcsek Tanácsa is javasolja. Ebben a konstrukcióban persze át kell tekinteni az állam szakmai és fenntartói felelősségének, kompetenciáinak kérdését is.
A pénz természetesen csak az egyik, de nem kizárólagos gyógyírja a hazai oktatási rendszernek. Nagy Attila, a Szárny és teher című kötet alapjául szolgáló egyik tanulmány szerzője szerint a minőségromlásnak számos társadalmi-szociológiai oka van; a történet az 1989-es évvel vett lényeges fordulatot. A közép- és felső szintű oktatás ettől kezdve öltött tömeges méreteket. 1985-ben az akkori korosztály 32 százaléka járt érettségit adó középiskolába. Ez a kilencvenes évek végére megduplázódott, csaknem 70 százalék kapott érettségit, az egyetemre járók aránya megnégyszereződött. Közben a gyerekek száma pedig folyamatosan csökkent, az iskolák versengenek értük, és ez önmagában is „garanciája” a minőség romlásának. Nagy Attila szerint emellett már a nyolcvanas évektől romlott a gyerekek nevelhetősége-oktathatósága is. Mivel a gyerek első és meghatározó pedagógusa maga a szülő, a hanyatlás a családok szétzilálódásának természetes következménye. A teljesítmény korai hajszolása helyett jóval fontosabb lenne, hogy a gyerekek nevelhetősége, oktathatósága javuljon, ehhez pedig tartós, szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolatokra, a követelő apai és a feltétlenül megbocsátó, elfogadó anyai szeretetre, tehát biztonságot adó, kiegyensúlyozott gyermekkorra van szükség. „Ha egy gyermek ilyen légkörben nő fel, akkor, ha másért nem, azért biztosan produkál, hogy az édesanyjának örömet szerezzen” – véli a kutató.
Pokorni Zoltán is az Állami Számvevőszék-jelentés megállapítását idézi, mely szerint a romaprobléma sem oldható meg kizárólag pénzzel, bár kétségkívül pénzigényes. Egy-egy részterület fejlesztése kevés, és a legnagyobb segítségre épp ott van szükség, ahol az önkormányzat tehetetlen és pénztelen.
– A kisebb településeken muszáj megtartani az óvodákat, iskolákat – mondja Pokorni. A kétszáznál kevesebb tanulóval működő kis iskolák bezárása mindössze a költségvetés közoktatási támogatásainak négy százalékát érintené, egyértelmű, hogy ilyen lépést gazdasági megfontolás nem indokolhat. Azt is mondják a jelenleg kormányzók, hogy a kis iskola konzerválja a hátrányokat. Csakhogy a leszakadásnak nem az iskola az oka, hanem a település, az ott élők szociális háttere. Érdemes megnézni azt a felmérést, amelyik a hátrányos helyzetet iskolatípusonként vizsgálta. A legnagyobb esélyt a felemelkedésre a fővárosi iskolák adják, azt követik a megyeszékhelyi iskolák, harmadik a kistelepülési iskolarendszer, és csak a negyedik helyen végeztek a nagy települési, illetve kisvárosi iskolák, ahová a jelenlegi kormányzati elképzelések szerint be kell buszoztatni a gyerekeket, pedig a kisiskolás számára létfontosságú a biztonságérzet, amelyen az örökös hajnali kelés sokat ront.

Úgy tűnik, az oktatási rendszer a társadalom minden hibáját tükrözi, ha nem felerősíti. Az iskolák nevelő szerepe veszélyesen meggyengült. Pokorni Zoltán arról beszél, hogy a kitartást, a hazaszeretetet, az együvé tartozást, a szolidaritást, a tisztességet nem lehet elméletben eredményesen oktatni, ám eltűntek ezek gyakorlásának mindennapi iskolai színterei (sportkörök, kirándulások, szakkörök, közösségi élet). Ennek a pénztelenség csupán az egyik oka, a helyzet kialakulásában szerepet játszott a teljesítménykényszeres szülői magatartás és a szórakoztatóipar felépülése is. A magyar gyerekek végtelenül magányosak, nincsenek természetes közösségeik. A kétezres évek elején naponta három és fél órát bámulták a tévét, mára ez annyit változott, hogy „csak” 105 percet tévéznek, azonban további három órát interneteznek.
Eltűnt az a hozzáértés, szaktudás, amely arra teszi alkalmassá a pedagógusokat, hogy a gyerekeket élő közösséggé formálják. Megromlott a tanár-szülő együttműködés, ennek számos kriminális jeléről szinte naponta értesülünk. Meggyöngültek a nevelőközösségek, pedig a magányos tanár nem tud nevelni. Nagy Attila úgy véli, a tanárképzés folyamatosan vált kontraszelektálttá. Nemcsak azzal, hogy nem a legokosabb fiatalok választották a pályát, hanem mert a társadalmi megbecsültség és a környezeti körülmények miatt egyre kevesebb a kulturálisan meghatározó pedagógus, de növekszik a megfáradt, elgyötört, rosszul fizetett, sok esetben gyermekeiket egyedül nevelő nők aránya is. „Létezik rejtett tanterv is, ez pedig az iskola maga. Hogyan néz ki az épület, milyen a berendezése, belső összképe? A pedagógusok öltözködésében, gesztusrendszerében, beszédstílusában egyúttal értékrendjük, ízlésük is megjelenik – ez mind együttvéve hat” – mondja Nagy Attila. Úgy véli, ha sikerül tudatosítani, hogy az iskola feladata az írás, az olvasás, a számolás, a beszéd, a gondolkodás, és így tovább, divatos szóval a kulcskompetenciák, többek között az érdeklődés, a kíváncsiság kialakítása, megszilárdítása, az alapvető tények, összefüggések rögzítése, valamint a reflektálás, a kérdések, az egyéni megközelítések lehetőségének megteremtése, akkor létrejöhet az a nyitottság, amely e gyorsan változó korban szükséges.

Pokorni Zoltán azt mondja, nyilvánvaló, hogy a pedagógusképzésben a bolognai rendszer nem vált be. Egységes, osztatlan ciklusú képzésre lenne ismét szükség, és megfontolandó az alkalmassági vizsga is. Elitképzéssé kell formálni a pedagógusképzést, amelyhez szigorítani kell a belépési követelményeket, és ki kell építeni olyan ösztönzőket is, mint például az ösztöndíjrendszer, amely a legjobbakat vonzza erre a pályára. Példaként hozza fel Finnországot, ahol az ösztöndíj mértéke vetekedik a pályakezdők fizetésével, a túljelentkezés pedig hét–tízszeres; hozzátéve, hogy egy ilyen rendszer legfeljebb jó évtized múltán érezteti a hatását. Nem titkolja ugyanakkor ő sem azt a szándékot, hogy szükséges a pedagógusok szakmai értékelése. „Az elmúlt nyolc évben 25 ezer pedagógust bocsátottak el. És nem biztos, hogy a legrosszabbakat. Jelenleg esetleges a szakmai mérce az iskolában, a nyilvános és egységes értékelési szempontok hiánya miatt a tanár kiszolgáltatott az igazgatónak, de a vezető is kiszolgáltatott, hiszen a tantestület szavaz majd kinevezése kapcsán” – mondja. A tanárok teljesítményének mérése egyébként olyan kérdés, amelyben szakmapolitikai egyetértés van, sőt mintegy másfél éve jelen is van az oktatási rendszerben, bár nem működik hatékonyan. A Gyurcsány-kormány – az Új tudás programra hivatkozva – vezette be, hogy a pedagógusokat az igazgatók értékeljék, és ha valakinek a teljesítménye nem éri el a harminc százalékot, akkor azt alkalmatlannak minősítsék. A félreértések elkerülése végett: nem ez a cél. A cél az, hogy a jól teljesítők előbbre léphessenek, magasabb jövedelemhez jussanak, akiknek pedig hiányosságaik vannak, azok megkapják a lehetőséget azok pótlására.
– A pedagógusok többsége rutinból dolgozik, és nem kapja meg a szabadságot a tankönyv megválasztására, hiszen azt az igazgató, illetve az arra járó, meggyőző tankönyvügynök határozza meg, miközben kimutatták, hogy a tanár azt tudja a leghatékonyabban tanítani, amivel maga is egyetért. De ez még nem minden. A kutatási adatok szerint egyre gyorsabb a felekezeti iskolák pozitív irányú távolodása az állami oktatás színvonalától. Vajon miért? Nyilván nem kizárólag követelményfüggő a kérdés. A feltevések szerint főként azért, mert a pedagógusok, gyermekek és szülők normarendszere itt áll egymáshoz a legközelebb, itt alakulhat ki a legkönynyebben „az egy hajóban ülünk, egy irányba evezünk” érzése – mondja Nagy Attila.
A 2006-os PISA-felmérés először mutatta ki, hogy a 15 évesek korcsoportjában Dél-Korea jelentősen megelőzi még a finneket is. Ennek többek között valószínűleg az is oka, hogy a koreaiak felismerték, az iskolai oktatásba be kell építeni a szülőképzést is. Kalandozhatunk persze mintavételre ázsiai tájakon, de okosabb Európában maradni. S ekkor bukkan elénk a sokat emlegetett finn sikermodell. Nagy Attila szerint ennek lényege a több tényező egyidejű, egymást erősítő hatása. A történelmi háttértől kezdve például a szervesen fejlődő, a hazainál jóval szélesebb középosztály léte, az írásbeliség hagyományosan nagyobb tekintélye. A családok felnőtt tagjai jóval többet olvasnak, nagyobb arányban könyvtárhasználók, mint hazánkban, s ráadásul sokkal gyakrabban beszélgetnek gyermekeikkel kulturális és közéleti témákról, mint mi. Vagyis a sokat emlegetett „family literacy”, a családi írásbeliség színvonala ott jóval magasabb. Persze az oktatási rendszer is megteszi a magáét, hiszen a lemaradókat egyéni és/vagy kiscsoportos formájú foglalkoztatással fejlesztik, naponta egyszer minden gyerek meleg ételt kap ingyen az iskolában, s bármilyen szakos tanárképzés elsődleges követelménye az anyanyelvi képességek (beszéd, írás, olvasás) fejlesztése. Egyszerűbben szólva az olvasás, az írás, a beszéd tanítása, csiszolása náluk évtizedek óta már a képzés szintjén is „össztantárgyi feladat”.
Pokorni Zoltán úgy véli, nincs szükség új tantervi viták lefolytatására – elsődleges a pedagógusok helyzetének rendezése. Partner nélkül minden döntés reménytelen küzdelem, véli. A napi gyakorlatról nincs senkinek pontos képe, a jelenlegi felügyelet, ellenőrzés kizárólag jogi, statisztikai és pénzügyi. Arra a kérdésre, hogy az oktatási irányok nemzetpolitikai vagy szakmai ügyként kezelendők-e, a volt oktatási miniszter azt válaszolta: nemzetpolitikai fontosságú, de szakmai kérdés.
Ezt a megállapítást a szakember, Nagy Attila egyetlen szóval egészítette ki: nemzeti sorskérdés.