Mi tagadás, alaposan ledorongoltam Zsedényi Csaba Kulcs a nőkhöz című könyvét. Egy dicsérő recenzió után elő-előfordul egy köszönőlevél, de meglepődtem, miután megtudtam, hogy a szerző elkérte a telefonszámomat. Arra gondoltam, vitatkozunk egy jót. Ehelyett kiderült, csak beszélgetni szeretne velem. Meglepő fordulat. Én elmondtam ellenérzéseimet, ő pedig azt, hogy a módszer működik, és igen sok gátlásos embert sikerült már átsegítenie a kapcsolatteremtés nehézségein. Hittem is, nem is, de a puding próbája az evés, így némi szabódás után abban maradtunk, hogy részt vehetek a könyv tematikájára épülő tréningen. A címe: Áttörés. Némi izgalommal készültem a nagy napra, fölvettem egy általam márkásnak vélt inget (erről később részletesebben), és vártam a rám leselkedő borzalmakat.

Első meglepetés. Öten vagyunk a csoportban, utolsóként érkezem, már elkezdődött a bemutatkozás, csupa előnytelen külsejű, szorongó emberre számítok. Meglátom őket, és nem értem, miért vannak itt. Később kiderül, ők sem, hogy én miért. Géza negyvenes gépipari technikus, csaknem húszévi házasság után vált el, mosolygós, rokonszenves, az a csibészes macsó, de nehezen tud újra nyitni. Tivadar jogász, harmincnégy éves, láthatóan biztos az egzisztenciája, még nőtlen, de a munkahelyén nem szeretne, azon kívül viszont képtelen kapcsolatot kezdeményezni. Bálint tizenkilenc éves, főiskolás, és azért választotta a fővárost, mert szerinte itt jobbak az ismerkedési lehetőségek. Gábor huszonnyolc éves vállalkozó, ránézésre ő a legtalpraesettebb, az üzletben „gátlástalan”, de egy nő közelében elgyengül.

Első menet. Tisztázzuk a nap programját. Délelőtt elméleti képzés, ebéd után ugyanez, kiegészítve szituációs gyakorlatokkal, utána terepmunka egy plázában és két szórakozóhelyen.
Mindannyiunk előtt munkafüzet, de egyelőre a kivetítőé a főszerep. Először rövid történeti áttekintést kapunk a kapcsolatteremtés kultúrájáról, milyen egyszerű volt száz éve, megvoltak az elfogadott, mindenki által ismert és használt formák, amelyek ma már nem működnek. („Szép időnk van!” – szólította meg a gavallér a kiszemelt hölgyet.) Megtudjuk, manapság a „bombázók” már fel vannak vértezve minden elhárító technikával, és civilben „emberevők”. Persze erre is van ellenszer, de a legjobb, ha mindenki a saját habitusának megfelelő hölgyet választ. Eddig teljesen egyetértek Csabával, de ekkor a projektor a vonzalom kialakulásában szerepet játszó tényezőket vetíti elénk: hatalom, hírnév, pénz. Kissé elszomorodom, de lehet, hogy elment mellettem a világ. Szerencsére szünet következik.

Szünet. Bár csak ketten dohányozunk, mégis mindenki velünk tart az erkélyre. Itt igazi „bajtársias” beszélgetés kezdődik, mindenki biztosítja a másikat arról, nem is érti, milyen problémája lehet, miért jött ide. Kiderül, mindenki jártas a szakirodalomban, így hiába készültem, hallok új kapcsolatteremtési módszerekről, amelyek az interneten terjednek, talán nem túlzás azt mondani: a szociálpszichológiai mélységektől a szellemi kuruzslásig. De vége a szusszanásnak.

Második menet. Most kap szerepet a munkafüzet. Írd le, milyen számodra az ideális nő, jellemezd magadat, és hogy milyen szeretnél lenni később. Az értékelést végezd el időről időre. (Ez utóbbi kissé hasonlít Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos módszerére, de ő más aspektusokat helyezett előtérbe.) Ezután belevágunk az önismereti kérdésbe – érzetem szerint – a megfelelő korlátok között, nem kell túlzottan kitárulkozni, elég, ha önmagunkkal szembesülünk, nincs nyilvános „most elmondom mindnyájatoknak” önalázás. Kapunk praktikus tanácsokat arról, hogyan győzzük le gátlásainkat, és arról is, hogyan őrizzük meg a tartásunkat akkor is, ha elutasítottak. Mert kudarc nincs, csak tanulási folyamat. És megismerjük a titokzatosnak hangzó három másodperces szabályt, egyszerűbben így hangzik: a tett halála az okoskodás.

Ebédszünet. Ez külön cikk témája lehetne. A jellegtelen szállodai étterem helyett inkább a csábítóan hangzó, székelynek csúfolt vendéglőt választom. Bálint csatlakozik hozzám, balszerencséjére. Idősebb gyanánt figyelmébe ajánlom a csorbát, ő rám hallgat, de mikor megkapjuk ételünket, rájövök, hibáztam. Ettől függetlenül kellemesen elbeszélgetünk. Bálint életében egyszer csókolózott, igaz, a lány csak a sporttársa volt, igazi vonzalom helyett inkább olyan alapon, hogy próbáljuk ki, milyen is ez a dolog. Úgy gondolja, majd itt a nagyvárosban kitágulnak a lehetőségek. A szülei nem tudják, hogy erre a tréningre költi a zsebpénzét, szerinte a mamája ellenezné, de az apja megértőbb lenne. Bálint már ideges, hogy elkésünk, így előreengedem, megkérem, mentsen ki, én harcolok a pincérrel, hogy töröljük a koszos poharakért fölszámolt felárat. Pirruszi győzelem: ő továbbra is átvág, de valamennyit visszakapok a „hibásan” felszámolt pénzből.

Helyzetgyakorlatok. Mivel én érkezem utolsónak, nekem kell először kiállnom a többiek elé: mondják el rólam első benyomásukat, véleményezzenek. Géza elárulja, első pillanattól kezdve azt gondolta, buszsofőr vagyok (valószínűleg a kék ing teszi), Tivadar a lazaságot hiányolja, így közfelkiáltásra kitűröm az ingemet (Marks & Spencer), amelyről megtudom, hogy az angol köztisztviselők „munkaruhája”. Következnek a többiek. Gábor sokat ad a külsőre, rajta minden márkás az órától a cipőig, de mikor többen kérdezik: mi lenne ő ezek nélkül, magába roskad. A többiekkel nincs ilyen gond, a napi viseletük hasonul az egyéniségükhöz, kivéve Tivadart, akin látszik, igazi „öltönyös” ember, hiába vette lazábbra a farmeron a nadrágszíjat, ez nem ő. El is fogadja a kritikát, de ami fontosabb, nem gyalázzuk egymást, inkább olyan a hangulat, mintha régi jó barátok készülnének az esti bulira. Ezután jönnek a „csajozós” dumák, mindenkinek le kell írnia valami történetet. Körbenézek, és azt látom, hogy izzadnak, pedig a munkafüzetben vannak mankók. De végül elszégyellem magam: számomra mindennek nincs tétje, nekik meg lehet, hogy ez az utolsó esély, vagy legalábbis úgy gondolják. Most elpróbáljuk egymással a megszólításokat, ami kissé komikus, de feszültségoldásnak jó. Érezhető viszont, hogy ha más nem sikerül is, de egy baráti társaság már összeverődött.

Terepmunka. Plázában találkozunk, és kiegészülünk néhány mentorral, akik látszólag haverként segítik a megszólítást, és ha már kínos a helyzet, beavatkoznak. Csabával leülünk egy kávézóban, és várjuk a fejleményeket. Jönnek is a jelentések telefonon. A legtöbbjük jó hír, de Gáborral akad egy kis gond. „Semmi baj” – mondja Csaba, és magához hívja Gábort meg a mentorát. Most jön a motivációs csoda. Mivel Gábor vállalkozó, és érzi a pénz súlyát, ezért Csaba elkér tőle tízezer forintot, amelyből mindig visszakap egyet, ha meg mer szólítani egy nőt. Erre kap fél órát. Tizennégy percen belül a terv teljesítve. Azért még maradnak kételyeim. Mi lesz, ha a fiúk kudarcot vallanak, és még inkább bezárkóznak, mert rajtuk már a tréning sem tud segíteni. Nem kellene egy pszichológus szakember a csapatba? Csaba elmondja, hogy a hozzá fordulók bizalmatlanok a lélekbúvárokkal szemben. Nekik nem „orvosra” van szükségük, hanem inkább egy tapasztaltabb barátra, aki gyakorlati tanácsokat adhat. Szerintem ennek vannak veszélyei, de megnyugtat, hogy ő csak addig megy el, amíg biztosan segít. Ha szükséges, tart személyes konzultációt, de – úgy gondolja – egy ponton túl már nem az övé a felelősség. (Olykor, ha úgy ítéli meg, azért szakemberhez irányítja a tréningre jelentkezőt.)

Mentori beszámolók. „A plázában Tivadar harminc-negyven megszólításig jutott. Felhívtam a figyelmét a túlzott gesztikulációra, a hadarásra, a pislogásra. Néha túlbonyolított dolgokat, de sikerült ráébresztenem, hogy felesleges. A nap végére nagyon elfáradt, de úgy érezte, átlendült a holtponton. Már az a tény nagy felismerés volt számára, hogy nyugodtan oda lehet ülni a beszélgető lányok mellé, nem küldik el.”
Az igazi „terepmunka” a pláza után kezdődik. Ekkor már nem elég az egyperces bátorság, tovább kell jutni az ismerkedésben. Mielőtt félreértenénk, Csaba mindenkit óv attól, hogy azonnal túl sokat akarjon elérni, a cél egy jó beszélgetés, egy későbbi randevú. Ennyi siker elég egy estére. Szerintem is.
Tanulságok és elemzés helyett egy levél Gézától:
Szia, Csaba!
Igen, megérte! Egyedül nem tudtam volna egy ilyen intenzív napot csinálni. Szerintem pontosan erre van szükség. A stressz és a lendület tudja kiégetni a félelmekben a „biztosítékokat”. A szombati tréning óta változást érzek mint férfi. Nem fizikailag voltam fáradt, az egóm haldoklott. Számítógépes hasonlattal: a tréning megformázta az agyamban a félelempartíciót.
Pontosan ez volt a célom. Az egyetlen dolog, ami zavart, vagy inkább nem tudtam, hogyan kezeljem, csak annyi: a buli közege nem az én világom. De ez szerintem az életkoromból adódott. Viszont ami plusz volt, az a „könyörtelen őszinteség”! Akkor is, amikor jól csináltam, és akkor is, amikor nem.
Baráti üdvözlettel: Géza

Arról nem tudunk, hogy születtek-e életre szóló kapcsolatok az est folyamán. Egy biztos: az ismerkedésig eljutottak, és ez nem kevés. Csak az a kérdés, mire lesz ez elég. Nem mindegy, hogyan sikerül elfogadtatniuk a gondosan fölépített férfiképet vagy önmagukat. Mert az álruhás hercegek és az álruhás hercegkisasszonyok másnap már hús-vér emberek: olyanok, akik – bár egyre több helyen botolhatnak egymásba – mintha egyre többször mennének el szó nélkül egymás mellett.