Importált hívó szavak

Eltérések és azonosságok Cohn-Bendit és Adam Michnik politikai karrierjében

Tihanyi Örs, 2011. március 28., hétfő 00:00, frissítve: hétfő 00:00
Az 1968-hoz kötődő „nagy generáció” mára kiöregedett és elfáradt. A fiatalosabb, illetve dinamikusabb polgári és nemzeti erők az elmúlt esztendőkben nemcsak nálunk, hanem más európai országokban is látványos választási sikereket értek el, részben azért, mert hatásosabb válaszokat tudtak adni a társadalom problémáira

Ha kapcsolatot kellett keresni az 1968-as mozgalmak vezetői, illetve a 2010-es magyarországi médiatörvény ellen protestálók között, akkor joggal ugrik be Daniel Cohn-Bendit európai parlamenti képviselő neve, aki rövid idő alatt a Fidesz-kormány elleni nemzetközi tiltakozássorozat jelképévé vált. Mára Cohn-Benditnek társa is akadt a szimbólum szerepkörében, lévén az idei március 15-i rendezvények egyik főszereplője a lengyel Adam Michnik, a Gazeta Wyborcza főszerkesztője, a Szolidaritás mozgalom egyik vezéralakja lett. Michnik az Erzsébet híd pesti hídfője melletti civil tüntetésen mondott beszédet, ahol a Magyar barátainkhoz című tavaly decemberi nyílt levelének gondolatkörét folytatva élesen bírálta az Orbán-kormányt. Az ő esetében aligha állítható, hogy Magyarország iránt ellenséges érzület vezérelné, miután már tízesztendős korában gyűjtést szervezett az 1956-os forradalom megsegítésére, felnőttként pedig a Kádár-rendszer ellen szervezkedő hazai demokratikus ellenzék harcostársa volt. Politikai hovatartozása sem állítható egyértelmű párhuzamba Cohn-Benditével, hiszen amíg Vörös Danny a pályafutása során rendre teret adott nyíltan szélsőbaloldali, anarchista nézeteinek, addig Michnik hazafias elkötelezettsége és liberális beállítottsága soha nem volt megkérdőjelezhető.
Nagyon sok eltérő vonás van tehát a pályafutásukban, azonban mégis akad valami, ami öszszeköti őket. Ez nem más, mint a hasonló generációs élmények, amelyeknek középpontjában a bevezetőben említett 1968 állt. A második világháború utáni Európa egyik legizgalmasabb esztendeje mindkettejüket az egyetemi padsorokban érte. Hasonló párhuzamot jelent az, hogy közéleti pályafutásukat diáklázadóként alapozták meg. Jelentős eltérés persze, hogy miközben Michnik egy pártállamban élt, ahol kizárták a varsói egyetemről, és politikai okokból három év börtönt kapott, addig Cohn-Bendit a demokratikusan megválasztott De Gaulle elnök elleni utcai lázadások szervezésével töltötte az idejét, és eközben még arra is maradt energiája, hogy támogassa a prágai tavasz elleni szovjet beavatkozást.
Ha 1968-ban találkoznak, akkor alighanem éles vita alakul ki közöttük, lévén Cohn-Bendit annak a Marxnak volt a rajongója, akinek árnyától Michnik éppenséggel megszabadítani szerette volna Lengyelországot. 2002-ben már bizonyosan több mindenben értettek volna egyet, hiszen a Michnikhez legközelebb álló magyar párt, az SZDSZ újra kormányra került, mint ahogy Cohn-Bendit is pozitív jelzésként értékelte a magyarországi parlamenti választás eredményét. A zöldek EP-frakcióvezetője akkor sem kímélte a hazai jobboldalt, amit az MTI 2002. április 8-i keltezésű jelentése is alátámaszt: „…nem hoz hasznot a nacionalistakártya kijátszása, amivel Orbán Viktor magyar miniszterelnök próbálkozott. A magyar szavazópolgárok egyértelműen elutasították a politikai légkör mérgezését a Fidesz által, amely párt szította az antiszemitizmust és maga ellen hangolta a szomszédos országokat.” A teljes konszenzus végül 2010-re alakulhatott ki a ’68-as eszmeiség két zászlóvivője között. Mint említettük, egyikük egy nyílt levélben, a másikuk pedig az Európai Parlament (EP) plénuma előtt intézett hisztérikus támadást az Orbán-kormány ellen, indokként a médiatörvényt jelölve meg.
Önként adódik a kérdés, hogy a magyarországi balliberálisok két kedvence, sok más európai parlamenti elvbaráttal egyetemben vajon milyen megfontolások nyomán vállalta ezt a szerepet? Nyilvánvaló, hogy az első helyen a hasonló ideológiai irányultságú magyarországi tömörülések iránti szolidaritás áll. Cohn-Bendit a zöldmozgalom veteránjaként nem csupán Kupa Mihály egykori Centrum pártjával, de a jóval frissebb LMP-vel is gyümölcsöző kapcsolatokat alakított ki. Michnik pedig – az SZDSZ megszűnésétől függetlenül – máig baráti viszonyt ápol az itthoni liberális értelmiséggel, akiknek serdülőben lévő örökösei újabban az Egymillióan a magyar sajtószabadságért jelszava mögé sorakozva toboroznak híveket (tegyük hozzá, korántsem alábecsülendő eredményességgel). Azt sem lehet vitatni, hogy a Fidesz–KDNP megsemmisítő erejű, kétharmados többséget eredményező választási győzelme nem csupán a határokon belül, hanem azon túl is komoly frusztrációt váltott ki a baloldali és liberális erőkből. Miután a magyarországi jobbközép pártszövetség gazdaságpolitikai, kulturális és egyéb téren is látványosan eltért a kőbe vésettnek hitt alapelvektől, az indokoltnál is nagyobb nemzetközi figyelmet érdemelt ki az Orbán-kormány működése. Nem meglepő tehát, hogy amikor megszületett a kétségkívül szerencsétlen és félreérthető pontokat is tartalmazó médiatörvény, rögtön össztűz bontakozott ki ellene.
E mögött azonban nem csupán az éppen aktuális politikai erőviszonyok mérlegelése állt, hanem egy elvi kérdés is. Nem könnyű összekapcsolni a különböző történelmi pályát bejáró európai országok 1968-as kötődésű értelmiségének nézetrendszerét, de kétségkívül akad egy-két közös pont. Ide sorolható a szabadságjogok döntő többségében indokolt, néhány esetben viszont túlzottnak tűnő, már-már a szabadosságot súroló képviselete (gondoljunk az olyasféle új keletű vesszőparipákra, mint a drogliberalizáció vagy a melegházasságok), vagy a társadalomba való beépülés elutasítása, itt azonban rögtön tegyük hozzá, hogy a kommunista rendszerekben ez a lázadás gyökeresen mást jelentett, mint a nyugat-európai országokban. A ’68-as gyökerű baloldal számos kérdésben következetesnek mondható. 2004-ben például Silvio Berlusconi kormánya a homofóbiával megvádolt Rocco Buttiglionét jelölte az EU igazságügyi biztosává, aminek hatására legalább akkora vihar tört ki az európai parlamenti küzdőtéren, mint amilyet a magyar médiatörvény okozott a közelmúltban. Más dolog persze, hogy amikor viszont az MSZP–SZDSZ-kormány 2006-ban brutális rendőri eszközökkel fojtotta el az ellene kirobbanó tiltakozáshullámot, akkor ugyanezeknek a jogvédőknek a tiltakozása elmaradt, ékesen példázva, hogy a baloldalnak a kettős mérce iránti vonzalma nem csupán határainkon belül létezik.
Végül a mostani konfliktussorozatnak akad egy olyan értelmezési lehetősége is, ami kifejezetten a jövő felé mutat. Az 1968-hoz kötődő „nagy generáció” mára kiöregedett és elfáradt. A fiatalosabb, illetve dinamikusabb polgári és nemzeti erők az elmúlt esztendőkben nemcsak nálunk, hanem más európai országokban is látványos választási sikereket értek el, részben azért, mert hatásosabb válaszokat tudtak adni a társadalom legégetőbb problémáira. A különböző színezetű baloldali mozgalmak több évtizedes politikusi múlttal rendelkező frontemberei azonban máig nehezen veszik tudomásul, hogy lassan le kellene lépniük a történelem színpadáról. Mi több, azt a célt sem adták fel, hogy kineveljék maguknak az utánpótlást. A 2010-es magyarországi választásokon a népakarat kisöpörte az SZDSZ-t a hazai politikai életből, illetve drámai módon leértékelte az MSZP-t. Mindez a nemzetközi baloldal számára is fájó sebet jelentett. Arra már nincs remény, hogy ezek a szerveződések az eddig látott formában térjenek majd vissza a hatalomba. A fiatalok azonban még bárki számára elérhetők és átformálhatók, csak idő és türelem kell hozzá. Miután a Gyurcsány-korszak önsorsrontó politikája miatt mostanára egyetlen karizmatikus képviselője sem maradt a hazai baloldalnak, így az a fura helyzet állt elő, hogy amíg nem nevelődik ki egy új és ütőképes politikai garnitúra, addig az ellenzéknek átmenetileg külföldről kell importálnia a Fidesz politikája ellen tiltakozó hívószavakat, bízva abban, hogy segítségükkel képes lesz új életre kelni.
hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés