ma
szeles
Min: 12°C
Max: 21°C
Archívum - Magyarnemzet
Kápolnamítosz
Balatonboglári avantgárd – a hatalom tükrében
Galántai György festőművész 1970 és 1973 között kiállításokat, művészeti programokat szervezett barátaival a balatonboglári domboldalon álló kápolnában. Mintegy kétszáz fiatal művésznek adott lehetőséget arra, hogy munkáit bemutassa. A hatalom nem sokáig tűrte őket. A helyi rendőrkapitányság 1973 augusztusában elrendelte „kilakoltatásukat”. Hogy addig mi zajlott a háttérben, arra derít fényt a Törvénytelen avantgárd című dokumentumkötet.
A balatonboglári kápolna, a magyar neoavantgárd egyik nevezetes színhelye „sokféle eszmei és esztétikai irányból érkezett és az undergroundban találkozó értelmiségnek” adott teret, olyan embereknek, akik egyébként nem voltak szívesen látott vendégek a hivatalos kultúrpolitika berkeiben” – írja a kötet bevezetőjében Sasvári Edit művészettörténész, az egyik szerkesztő. Az ő módszeres és makacs kutatásainak köszönhető, hogy a levéltárakból előkerült dokumentumok úgy egészítik ki a Galántai György által megőrzött anyagokat (levelek, beadványok, fotók, naplók, műtárgyak), mint egyik kéz a másikat. Kaposváron, a Somogy Megyei Levéltárban hívták fel a figyelmét arra, hogy egy kollégája, Géger Melinda Somogy megye művészetének kutatása közben rátalált a kápolnatárlatokra vonatkozó dokumentumokra. Miután Sasvári Edit megismerte ezt az anyagot, jelentkezett Galántai Györgynél, majd a Nemzeti Kulturális Alap és az Artpool ösztöndíjával elkezdte kibogozni a szálakat: kutatott a Történeti Hivatalban (korábban a BM irattárába kért kutatási engedélyt megtagadták tőle), a pártarchívumban, a veszprémi érseki levéltárban, átnézett bírósági anyagokat, és így tovább.
Galántaiékat is meglepte, milyen kerek egésszé formálódik így a történet, és milyen pontos látleletet ad a hetvenes évek „kultúrpolitikájáról”. Kiderül belőle ellentmondásossága (lásd a sokat emlegetett három t-t: támogatás, tűrés, tiltás), a helyi és központi hatóságok mérhetetlen kisszerűsége és tájékozatlansága. Kitűnik belőle az is, hogy a hatalom zavarba jött a hatvanas évek második felében megindult kulturális pezsgéstől. Sőt nemcsak zavarba jött – félt. Mi mással lehetne magyarázni azt, hogy békés, farmernadrágos fiatalok ellen a bürokrácia teljes fegyverzetét, sőt a rendőrséget is felvonultatta? Hogy a központi bizottság illetékes osztálya foglalkozott az „ügyükkel”? Hogy a balatonboglári kiállítók esetében is használta a régi, jól bevált receptet: besúgót épített be közéjük? (Nem is akármilyet, hanem a pszicholingvisztikával is foglalkozó, „A háromság személyiségét” – tudomány, művészet és politika – a való életben is eljátszó Algol Lászlót, alias Hábermann M. Gusztávot, aki Pécsi Zoltán néven írogatta jelentéseit.) Hogy erkölcsi vagy közegészségügyi érvekkel próbált meg visszaszorítani művészeti jelenségeket. Beckett sem tudott volna olyan abszurd drámát írni, mint amilyet a helyi hatóságok produkáltak a kápolnadombon létesítendő „illemhely” körül. Ez a mi kis magyar abszurdunk, az egyik a sok közül. A kápolnabezárás utáni állapot, a templom „mutatványosbódészerű építménnyé alakítása” (zöldessárga tető, kék falak, álnépies, tulipánra emlékeztető motívumok) és újramegnyitása a hivatalos kultúrpolitika keretein belül már egy másik fejezet – még akkor is, ha a „kápolnatárlat” nevet megtartva a rendezők igyekeztek úgy feltüntetni, mintha az az előző szerves folytatása volna.
Fölmerül az a kérdés is – írja Sasvári Edit –, „hogy ez a hatalom szempontjából végül is megnyugtatóan lezárult boglári konfliktus miért szolgáltatott alkalmasnak látszó ürügyet az anarchizmus, az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a kozmopolitizmus, a szocializmusellenesség és a maoizmus felemlegetésére. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a korabeli hivatalos propaganda szerint a Magyar Népköztársaság rendjét ezeknek egyike sem veszélyeztette.”
A Törvénytelen avantgárd című, gazdagon illusztrált kötet, amelyet Klaniczay Júlia és Sasvári Edit szerkesztett meg példásan, Sasvári Editnek a kápolnatárlatok kultúrpolitikai hátterét felvázoló tanulmányával kezdődik. Galántai György „véletlen pillanatképeivel”, majd a boglári történetet időrendben leíró emlékezésével folytatódik. Ezt követi az előzményeket is bemutató, 1966 és 1974 közötti tárgyszerű eseménytörténet, majd a résztvevők egymással is vitázó visszaemlékezéseinek sora (Sasvári Edit interjúi a Magyar Televízióban 1998-ban bemutatott, a kápolnatárlatokról szóló, kétrészes dokumentumfilmből). A mintegy kétszáz oldalnyit kitevő 165 dokumentum a korszak történész kutatói számára is rendkívül érdekes anyagot szolgáltat. A jól kigondolt keresztutalások segítségével az olvasó egységben láthatja a két oldalon – a művészek és a hatalom képviselőinek oldalán – zajló eseményeket. A kötetet, amelyet Galántai György és Czeizel Balázs tervezett, levéltári forrás-, irodalomjegyzék és névmutató zárja.
Olyan kötetet kaptunk kézhez, amelyet azok is döbbenten olvasnak, akik már gondolkodó emberként, netán egyetemistaként élték meg a hetvenes évek időszakát; akik örültek, hogy tanulhattak, és világot láthattak, ha szegényen is. Sokuk számára azonban megint az derült ki: fogalmuk sem volt róla, milyen rendszerben éltek valójában.
Megkerülhetetlen alapot szolgáltat ez a könyv a későbbi kutatásokhoz, amelyekre feltétlenül szükség van, ha meg akarjuk érteni ennek az időszaknak a képzőművészeti jelenségeit s a későbbi évtizedekben is sokfelé vezető szálakat. Az Artpool Művészetkutató Központ – ahol a kötetben felsorolt dokumentumokat őrzik – tervezi a kápolnadomb jelentősebb kiállításainak „pontos rekonstrukcióját, a részletes műtárgyjegyzék összeállítását, valamint a kötetben csak érintett források: a kápolna-munkanapló, valamint Galántai György és a kápolnatárlatokon részt vevő művészek közötti levelezés feldolgozását”.
De még ennél is többre volna szükség. Az egész korszak képzőművészetének kritikai feldolgozására, ami Magyarországon teljesen hiányzik, a környező országokban azonban már megvan.
A kápolna bezárása körüli hercehurcákról, a kulisszák mögött zajló harcokról a közönség mit sem tudott, de mivel a hatalom a kiállításokat és happeningeket „hatósági úton” betiltotta, ezzel „akaratlanul mitizálta” a helyet. „A kutatónak éppen ez a kápolnamítosz okozza a legnagyobb problémát – írja Sasvári Edit –, a betiltás ténye az akkori rokonszenvezők szemében egyfajta negatív igazolásul szolgált, másfelől azonban ránehezedik a kiállító művészek tevékenységére és teljesítményük nem politikai szempontú értékelésére.”
Galántaiékat is meglepte, milyen kerek egésszé formálódik így a történet, és milyen pontos látleletet ad a hetvenes évek „kultúrpolitikájáról”. Kiderül belőle ellentmondásossága (lásd a sokat emlegetett három t-t: támogatás, tűrés, tiltás), a helyi és központi hatóságok mérhetetlen kisszerűsége és tájékozatlansága. Kitűnik belőle az is, hogy a hatalom zavarba jött a hatvanas évek második felében megindult kulturális pezsgéstől. Sőt nemcsak zavarba jött – félt. Mi mással lehetne magyarázni azt, hogy békés, farmernadrágos fiatalok ellen a bürokrácia teljes fegyverzetét, sőt a rendőrséget is felvonultatta? Hogy a központi bizottság illetékes osztálya foglalkozott az „ügyükkel”? Hogy a balatonboglári kiállítók esetében is használta a régi, jól bevált receptet: besúgót épített be közéjük? (Nem is akármilyet, hanem a pszicholingvisztikával is foglalkozó, „A háromság személyiségét” – tudomány, művészet és politika – a való életben is eljátszó Algol Lászlót, alias Hábermann M. Gusztávot, aki Pécsi Zoltán néven írogatta jelentéseit.) Hogy erkölcsi vagy közegészségügyi érvekkel próbált meg visszaszorítani művészeti jelenségeket. Beckett sem tudott volna olyan abszurd drámát írni, mint amilyet a helyi hatóságok produkáltak a kápolnadombon létesítendő „illemhely” körül. Ez a mi kis magyar abszurdunk, az egyik a sok közül. A kápolnabezárás utáni állapot, a templom „mutatványosbódészerű építménnyé alakítása” (zöldessárga tető, kék falak, álnépies, tulipánra emlékeztető motívumok) és újramegnyitása a hivatalos kultúrpolitika keretein belül már egy másik fejezet – még akkor is, ha a „kápolnatárlat” nevet megtartva a rendezők igyekeztek úgy feltüntetni, mintha az az előző szerves folytatása volna.
Fölmerül az a kérdés is – írja Sasvári Edit –, „hogy ez a hatalom szempontjából végül is megnyugtatóan lezárult boglári konfliktus miért szolgáltatott alkalmasnak látszó ürügyet az anarchizmus, az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a kozmopolitizmus, a szocializmusellenesség és a maoizmus felemlegetésére. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a korabeli hivatalos propaganda szerint a Magyar Népköztársaság rendjét ezeknek egyike sem veszélyeztette.”
A Törvénytelen avantgárd című, gazdagon illusztrált kötet, amelyet Klaniczay Júlia és Sasvári Edit szerkesztett meg példásan, Sasvári Editnek a kápolnatárlatok kultúrpolitikai hátterét felvázoló tanulmányával kezdődik. Galántai György „véletlen pillanatképeivel”, majd a boglári történetet időrendben leíró emlékezésével folytatódik. Ezt követi az előzményeket is bemutató, 1966 és 1974 közötti tárgyszerű eseménytörténet, majd a résztvevők egymással is vitázó visszaemlékezéseinek sora (Sasvári Edit interjúi a Magyar Televízióban 1998-ban bemutatott, a kápolnatárlatokról szóló, kétrészes dokumentumfilmből). A mintegy kétszáz oldalnyit kitevő 165 dokumentum a korszak történész kutatói számára is rendkívül érdekes anyagot szolgáltat. A jól kigondolt keresztutalások segítségével az olvasó egységben láthatja a két oldalon – a művészek és a hatalom képviselőinek oldalán – zajló eseményeket. A kötetet, amelyet Galántai György és Czeizel Balázs tervezett, levéltári forrás-, irodalomjegyzék és névmutató zárja.
Olyan kötetet kaptunk kézhez, amelyet azok is döbbenten olvasnak, akik már gondolkodó emberként, netán egyetemistaként élték meg a hetvenes évek időszakát; akik örültek, hogy tanulhattak, és világot láthattak, ha szegényen is. Sokuk számára azonban megint az derült ki: fogalmuk sem volt róla, milyen rendszerben éltek valójában.
Megkerülhetetlen alapot szolgáltat ez a könyv a későbbi kutatásokhoz, amelyekre feltétlenül szükség van, ha meg akarjuk érteni ennek az időszaknak a képzőművészeti jelenségeit s a későbbi évtizedekben is sokfelé vezető szálakat. Az Artpool Művészetkutató Központ – ahol a kötetben felsorolt dokumentumokat őrzik – tervezi a kápolnadomb jelentősebb kiállításainak „pontos rekonstrukcióját, a részletes műtárgyjegyzék összeállítását, valamint a kötetben csak érintett források: a kápolna-munkanapló, valamint Galántai György és a kápolnatárlatokon részt vevő művészek közötti levelezés feldolgozását”.
De még ennél is többre volna szükség. Az egész korszak képzőművészetének kritikai feldolgozására, ami Magyarországon teljesen hiányzik, a környező országokban azonban már megvan.
A kápolna bezárása körüli hercehurcákról, a kulisszák mögött zajló harcokról a közönség mit sem tudott, de mivel a hatalom a kiállításokat és happeningeket „hatósági úton” betiltotta, ezzel „akaratlanul mitizálta” a helyet. „A kutatónak éppen ez a kápolnamítosz okozza a legnagyobb problémát – írja Sasvári Edit –, a betiltás ténye az akkori rokonszenvezők szemében egyfajta negatív igazolásul szolgált, másfelől azonban ránehezedik a kiállító művészek tevékenységére és teljesítményük nem politikai szempontú értékelésére.”
24 óra hírei | Legolvasottabb
Hirdetés
Top 10
Hirdetés
.jpg)
