Huszonöt év: lehetne az egyrészt-másrészt logika alapján bölcselkedni, hogy sok vagy kevés ennyi idő. Főleg, ha egy zenekar életéről van szó. Kerek évfordulón szokás visszanézni, emlékeket boncolgatni. De a nemzetközi porondon is az egyik legjobb – mondjuk divatosan: világzenei – együttes, a Ghymes születésnapi koncertje nem múltba révedés volt. Őszinte, hittel teli, szerény, de elhivatott szándékot mutattak a Szarka fivérek. Azt, hogy folytatják, hogy nem érkeztek meg sehová, pusztán csak azért tettek meg ennyi lépést, hogy elérjenek arra a pontra, ahonnan a következőket is meg lehet tenni. Ennek szellemében az előadás nem a magyarországi „nagyoktól” már megszokott szánalmas nosztalgiabuli volt, a kötelező tuti slágerekkel és önsztárolással, hanem – bizonyítva: az idő nem fogy, csak telik – az új album bemutatókoncertje is. Azon már végképp nem érdemes merengeni, hány magyar együttes van, amelyik negyedszázad után még új lemezt ad ki, koncertről koncertre jár, csak élőben hajlandó muzsikálni, és még mindig úgy lép föl a színpadra, mintha az első és utolsó lehetősége volna közönség elé állni. Se Szarka Gyulát, se Szarka Tamást nem láttam huszonöt évvel ezelőtt, nem tudom, milyenek voltak, amikor először álltak színpadra. De az alapján, ami szombat este látható-hallható volt tőlük a sportaréna színpadán, nem tudok másra gondolni, mint hogy pont ilyenek lehettek 1984-ben is, amikor magukra csukták a felvidéki Nyitra egy közepesen lepusztult kollégiumi szobájának ajtaját, és kezükbe vették a hangszert. Hogy azóta hány fellépés, hány turné, hány elismerés, tévészereplés, hány vendégzenész, hány eladott lemez, hány elindulás-megérkezés, hány csalódás és hány újabb reménység lökdöste őket a sportcsarnokig, azt itt nem lehet felsorolni. Sok, az biztos. Minthogy azonban nem egy múltba forduló csapatról van szó, talán fontosabb, hogy már a legújabb, Álombálom című lemezük is platina lett. Nyomatékosítandó, hogy a jelszó nem eddig, hanem tovább, e lemez dalaival indult a koncert, majd a Benyovszky című táncjáték néhány betétszámát is eljátszották. Persze volt Tüzet viszek, kiváló színvonalon elhangzott a Két szaxis, a Harminchárom, és több más ismert dal is, valamint kétórányi, egyáltalán nem fékezett habzású lelki nagymosás végén zárásként a Rege – általam eddig hallott – legjobb előadása is.
A zenekar mögött álló huszonöt esztendő súlya, inkább természetesen, mint furcsamód, önmagában semmilyen megilletődöttséget nem váltott ki sem a zenészekből, sem a közönségből. Szarkáék nem így, nem ezért jöttek. Nem azért, hogy megdicsőülten tetszelegjenek saját nagyságuk dicsfényében, hogy „nagy öregekként” mutogassák magukat. Egyszerűen csak szeretettel írják, éneklik és adják át, adják ide, ide legbelülre ezeket a dalokat.
Persze nem „korszerű” és nem „trendi” a Ghymes. Bár Szarka Tamás csaknem tíz éve ezt írta (majd énekelte): „Terjed a pénz szaga hét országon, / büszke a bankos a bőrdíványon”. Szóval nem korszerű… Ugye? Aki a jeleket komolyan veszi, sokszor még azt az utat is keresi, amit már végigjárt. Szarkáék visszanéznek, a megtett lépések nyomát is keresik, de mennek – na persze nem túl gyorsan, csak éppen amennyire kell – előre. Aztán a koncert végén a – nem, nem a Ghymest, hanem a Ghymessel együtt – ünneplő többezres közönség minden tagja kipirultan mosolyog. Mert nemcsak mennek, hanem visznek is magukkal. Én meg hiszek nekik, és hagyom, hogy vigyenek.
(A 25 éves Ghymes együttes koncertje, Budapest sportaréna, 2009. január 10., 20.00 óra.)