Nem hiszem, hogy Heller Ágnes nem érti a valós helyzetet. Az említett országokban a kommunista párt egy volt a sok közül, a derék olaszok, amerikaiak és ausztrálok nem éltek kommunista diktatúra alatt, nem volt szovjet megszállás, nem verték be őket a téeszbe, nem kergették a parasztokat a bolondokházába, nem volt ÁVH és pincebörtön, akasztás, sortüzek és ’56 vérbe fojtása.

Kettős mérce van. Jobbról dől a panasz, hogy egy médiaelit, kitermelve magából a hangadókat, veszi a bátorságot és páholyból diktálja a frankót. Kornis Mihály megmondta, csak ezen értelmiségiek szava számít. Mások nem léteznek, illetve tehetségtelen, periférikus, gyűlölködő, magyarkodó árvalányhajas senkik. Heller Ágnes a Magyar Narancsban amatőr és buta csodálkozásba kezd, hogy Magyarországon miként alakulhatott ki húsz év alatt a teljes párbeszéd-képtelenség a két oldal között. Merthogy ezt nem tapasztalta sehol a világon, sem Olaszországban, Amerikában, sem Ausztráliában. Olaszországban például „egy kereszténydemokrata és egy kommunista értelmiségi a legnagyobb jókedvvel borozik együtt a vacsoraasztalnál”. Nem hiszem, hogy Heller Ágnes nem érti a valós helyzetet. Az említett országokban a kommunista párt egy volt a sok közül, a derék olaszok, amerikaiak és ausztrálok nem éltek kommunista diktatúra alatt, nem volt szovjet megszállás, nem verték be őket a téeszbe, nem kergették a parasztokat a bolondokházába, nem volt ÁVH és pincebörtön, akasztás, sortüzek és ’56 vérbe fojtása.
Miről beszél Heller? Húsz évvel ezelőtt mindenki várt valamire. Akiknek mindenüket elvették, és elzavarták egy vidéki tyúkólba lakni, azok tisztes kárpótlást, akinek ’56 után tört derékba az élete, az bocsánatkérést várt, akinek koncepciós perben végezték ki hozzátartozóját, az hihette, hogy a hóhérok és azok gyerekei, unokái legalábbis eltűnnek a közéletből. Mindez nem történt meg, és az első szabad választás után kitört az úgynevezett médiaháború, amely azonnal és élesen kettéosztotta az országot. Alapja az SZDSZ bosszúja, mert nem ők kerültek kormányra. Innentől a mérsékelt jobboldal fasiszta lett, nacionalista, ásatag horthysta, magyarkodó. A lakiteleki összejövetelt úgy vezette fel a The New York Times, hogy antiszemita magyarok, népi nacionalisták mozgalmat alapítottak. Pedig a sátorban ott ült Konrád György és Lengyel László is. Ettől kezdve bármelyik értelmiségi, amennyiben a jobboldallal, netán az MDF-fel szimpatizált, kitaszítottnak minősült. Aki lázadni mert, kicsinálták, erkölcsileg lehetetlenné tették, a médiában vegzálták, űzték, hajtották, internetes fórumokon megbecstelenítették.
A későbbiekben tágult a kör. Már nemcsak az értelmiségi volt ellenség, hanem az egész jobboldali szavazótábor, amely 1994 után átcsatlakozott a Fideszhez: fondorlatos antiszemiták, hőzöngő fasiszták és nácik gyülekezete. A kereszténydemokraták tévedésből sem boroznak a kommunistákkal, mert ez utóbbiak még mindig a nép ópiumának hordozóit látják bennük, és amikor erkölcsi kérdéseknek adnak hangot, hatalmasakat röhögnek rajtuk. Úgyhogy a társadalom kettészakításának gyökerét keresve ne menjünk meszszebb Kornis értelmiségijénél. És hogy ez az oktalan, sértő, hazug magatartás még mindig dívik, elég beleolvasni Lengyel László karakterisztikus műveibe. Lengyel amellett, hogy az orrán ülő szemüvegén át Orbán Viktor piros nyelvvel, dudoros szarvakkal és kunkorodó, pamacsos farokkal ugrabugrál, a nemzeti táborról is lesújtó képet fest.
Megjelent egy cikke a 168 Óra online-on, amely sokakat felbőszített. Jogosan. Lengyel az És akkor kialszik a fény… című írásában nem sokat teketóriázik, eldönti, hogy kik az européer, kiválasztott, magyar virtigli demokraták. (Hogy ki a demokrata, azt Lengyel meg a 168 Óra mondja meg, Joseph Goebbels nyomán.) A másik oldal mi vagyunk, a mezítlábas, tagolatlanul üvöltő tömeg, magyarok, akik azt hiszik, hogy a galéria egy speciális gallér, Schönberg meg egy tortanév. De lássuk Lengyelt: „Ha azt látják, hogy nem tartjuk magunkat a hiánycélhoz, nem tiszteljük a jogállami normákat, nem hagyunk fel a korrupciós háló fonogatásával, nem szorítjuk ki a politikai szélsőségeseket, akkor leértékelnek. Ha leoltják a hazaiak a nemzetközi fényeket, ha ősi szkíta fáklyákkal próbálnak világítani, ha elengedik csahos őreiket, akkor…” Ezzel a sok aggasztó pontocskával ér véget a mondat, és nem tudjuk, kik lehetnek a csahos őrök? Orbán kutyatestőrsége, mert ugye csaholni csak kutya tud. Vagy ez megint csak irányított félelemkeltés? Jön Orbán a szkíta fáklyával meg az ügyeletes csahossal, nyilván külön-külön mindegyik maga a borzalom. „2010-ben Magyarországon sok-sok ország lesz… Amott a védtelen tér, itt egy védett sarok” – vizionálja Lengyel, és igaza van. Tényleg van itt egyenesen két védett sarok is, a Madách Színház két védett sarka a körúton. Két hajléktalan fekszik ott, az egyik egy mocskos szőnyegbe tekerve, a másik mint egy rongycsomó. Középen a bundába öltözött népek mennek megnézni Gálvölgyit.
„Ott az ásító üresség, itt egy magunk teremtette vacok” – így Lengyel. A magunk teremtette vacokból e pillanatban elárvereztek mintegy húszezret, kalapács alatt van legalább még ennyi, és a bankokat nem érdekli, hogy a vacok tulajdonosa sánta, béna, vak vagy családos. „Ott menetelnek, dobbannak a bakancsok, itt európai vendéglőkben jókat esznek és isznak, nyugalom.” Mily jó is lehet európai vendéglőkben jókat enni és inni, de a mai átlagkeresetből havi egy vasárnapi ebédre sem futja étteremben egy családnak. Ha csak a melegutalványt meg az utazási csekket nem lehet beváltani rántott húsra meg kovászos uborkára. Ez a jobbik eset. Az ablakommal szemben a múltkor ételt osztottak, legalább kétszáz méteres embersor várt egy tál ételre. Lengyel László talán nem tudja, hogy ezek a sorban álló „senkik” is az Európai Unió tagjai? De idézzünk tovább: „Ott fenyegetőznek és ordítoznak. Itt beszélgetnek, körbejárnak a galériában és Schönberget hallgatnak.” Speciel én Schönberget elviselhetetlennek tartom, de a barátaim és én Schönberg ellenében nem a „jaj cicá”-t szoktuk volt hallgatni. Fenyegetőznek és ordítoznak? Miért, meghallgatta őket valaha valaki? A kormányzó párt minden tagjára ráégett valami súlyos törvénytelenség és korrupció, miközben ők akarják megregulázni és morálra tanítani az ordítozókat. Az egyik miatt öngyilkosok lettek, a másik offshore cégeket alapított, a harmadik átjátszott ügyletekkel lett milliomos, a negyedik gyilkosnak volt a jobbkeze, az ötödik, aki Lengyel szerint miniszterelnöknek született, közönséges fedett ügynök, D–209-es néven. Ki az, aki egy ilyen országban nem ordítana torkaszakadtából, hogy menjetek már innen?
„Ott óvónőket figyelmeztetnek, hogy magyar gyereknek magyar ételt adjon, magyar játékkal játsszon.” Épp most mutattak néhány mérgező kínai játékot a tévében, és a magyar óvónők most kaptak egy magyar kormányintést, hogy ne segítsék a gyerekek nemi hovatartozásának megszilárdítását. Majd az illető eldönti, hogy férfi akar lenni, avagy nő. „Itt Esterházy Péter olvas fel, nevetünk és tapsolunk. Ott tagolatlan üvöltés.” Itt ugyan nem fognak felolvasni senkinek; a csökkent munkaképességűektől elvették azt a semmi pénzt, megfosztva őket a munkától, ami az ép emberek illúzióját adta meg nekik, de az elaggott betegek sem hallgatnak mesét, mert mindjárt elfogy az ápolásukra kiutalt pénz. Esterházy Péter érdekes axióma Lengyel világában. Legújabban azt írja, „Esterházy valaki, Surányi valaki, Hankiss valaki, Orbán még nem az”. Erre mondja az olvasó: akarok én Lengyelnél ebben a társaságban valaki lenni? „Itt Várszegi Asztrik misézik a pannonhalmi templomban. Ott…” És itt a talányos vég. Akkor folytassuk a gondolatot, itt Várszegi Asztrik misézik, ott egy katolikus kollégiumba berontó három bandita feszülettel ütlegelte az útjukba kerülő gyerekeket.
Hány Magyarország van, Lengyel László?