Sokan úgy tartják, hogy az 1568. januári tordai gyűlésen született meg hivatalosan is az unitárius vallás. Valamivel később, március közepe táján tartották azt a gyulafehérvári hitvitát, amelyen Dávid Ferenc olyan magabiztosan győzött ellenfelei fölött, hogy annak hatására János Zsigmond fejedelem – s vele fél Erdély – is áttért az unitárius hitre. (A polémia tárgya a Szentháromság volt, a vita lezárásaképpen mindkét fél jegyzőkönyvet adott ki, melyben – lám, az ember nem változik! – magának tulajdonította a győzelmet.) János Zsigmond – a formálisan is unitáriussá lett fejedelem – továbbra is figyelemmel kísérte a polémiát, mint például az 1569 októberében folytatott újabb vitát Melius Juhász Péter és Dávid Ferenc között.
Támadás Transsylvaniából
Balladába illő, szívmelengető kép: az Európa keleti peremének zord hegyei közt megbúvó kicsiny fejedelemség magyar és szász városaiban éjszakánként szakállas férfiak évszázados kódexek, ódon pergamenek fölött görnyednek. Olajmécsek reszketeg lángjánál silabizálják a régi latin, görög és héber szövegeket. Fordítanak, kommentárokat, tanulmányokat írnak, és az erdélyi nyomdákból kikerülő tudományos munkáik Lengyelországba, Itáliába, német földre és Svájcba, a messzi Hollandiába és Angliába is eljutnak. Batyuk és utazóládák mélyén, tarisznyák aljára rejtve csempészik nyugatra a tiltott könyveket, hogy a távoli városokban rajongó tudósok bezárkózva, éjente ismerkedjenek az új, tiltott gondolatokkal. Az ellenfél is éber: Svájcban kálvinista teológusok, itáliai és ausztriai kaszárnyáikban jezsuiták készülnek a messzi Transsylvania felől kerekedő eretnekség, az „új arianizmus” elleni harcra, miközben Európa minden részéből Erdély felé igyekeznek a hazájukban bujkálni kényszerülő kitűnő elmék. Rég Kolozsvárott van már – fejedelmek tudós doktora – az itáliai Giorgio Blandrata, aki Lengyelhonból érkezett, hogy az antitrinitárius eszmék egyik első terjesztője legyen. Megérkezik honfitársa, Niccolo Paruta, majd a német Johannes Sommer. A Rajna mellől fut Adam Neuser, de jön a görög Jacobus Palaeologus is és a jezsuitából antitrinitáriussá lett Christian Francken meg a szombatosság atyja, a híres-neves Matthias Vehe-Glirius.
Látszólag tehát minden rendben van, 1571-ben meghalt ugyan János Zsigmond, de a katolikus Báthoryak is tiszteletben tartják a szabadságot: 1573-ban a Medgyesen tartott erdélyi országgyűlés elfogadja és szentesíti Dávid Ferenc unitárius püspöki címét.
Mérsékeltek, zsidózók
Hogy akkor mi a baj? Könnyű kitalálni. Az ember ilyen, néha ketten sem kellünk, hogy ne értsünk egyet: miért a frissen születő unitárius hit hívei lennének másmilyenek? A régi nóta megint: vannak, akik már megegyeznének – pápistákkal, kálvinistákkal, lutheránusokkal –, óvnák, amit elértek, ami nem kevés, amiről nagyapáik hálókamrájuk mélyén, dunyhájuk alatt mertek csak álmodni is. A radikálisok viszont többet akarnak. Elvetnék a gyermekkori keresztséget, Krisztus ismételt eljövetelét várják, némelyikük már nem is unitárius, hanem unitáriusból szakadt prozelita, judaizálónak, zsidózónak mondott rajongó szombatos. Fékevesztett racionalizmusában Johannes Sommer már a lélek feltámadását is kétségbe vonja. Jacobus Palaeologus a Szent Bertalan-éj évében, 1572-ben Gerendi János Aranyos-patak menti birtokán veti papírra De tribus gentibus (A három nemzetről) című munkáját, amelyben a könyv vallásainak szinkretizmusáról értekezik. Nagy álma, hogy a keresztény, a zsidó és a muzulmán hit elemeiből egységes világvallást teremtsen. Christian Francken, a kolozsvári antitrinitárius iskola tanára már-már ateista nézeteket fogalmaz meg munkáiban. Adam Neuser, aki 1572-ben Heidelbergből menekült Erdélybe, Sztambulig sodródik, ahol muzulmánná lesz. Matthias Vehe, a Glirius álnév mögé rejtőző „sidó doktor”, aki lektorként működött a kolozsvári iskolában, már 1578 őszén tartott bemutatkozó előadásában is az eleve elrendelés ellen fordult, vagyis az emberi szabadság, a szabad döntés, a választás felelőssége mellett tört lándzsát. Nagy szerepe volt az erdélyi szombatosság eszmei alapjainak megteremtésében, ő rendezte sajtó alá Dávid Ferenc védőiratának 1581-es és 1582-es krakkói kiadásait. Mattanjah (Istenismeret) című fő munkája az Ószövetségből és nem az Újszövetségből eredezteti a kereszténységet, érvelésében pedig a rabbinikus irodalomra, például Jószéf Albó Széfer há-Ikkharimjára támaszkodik. (Melius Juhász forráselemző tehetségének bizonyítéka, hogy már 1569-ben azt állította, hogy a Szervét Mihály és Blandrata által képviselt eretnekségek középkori zsidó forrásokból – egyebek mellett Jószéf Albó munkájából – merítenek.)
Dávid Ferenc sem nyugodhat. Nem tud megállni. És ő a legnagyobb, a legsúlyosabb ellenfél. Hiszen nem idegen, maga is erdélyi születésű. És püspök! Ráadásul püspökből lett püspök! (Gyermekként katolikus papnöveldében koptatta a padot, s római katolikus papból lett az erdélyi magyar evangélikus egyház püspöke. Később Melius Juhász hatására átpártolt a reformátusokhoz. De még akkor sem torpant meg.) Pedig katolikusok, protestánsok, fejedelmek és püspökök egyként kiáltják: „Eddig! Ne tovább! Vége! A reformáció befejeztetett! Tessék megállni!” Csakhogy Dávid nem hallgat más parancsra, csakis a lelkiismerete parancsára. A mű nincs bevégezve! 1578 márciusában zsinatot hív össze Tordára, amelyen Krisztus nem imádásának zsinati elfogadtatására készül, emellett megtiltja a gyermekkeresztelést. Ekkor, 1578 őszén érkezik Erdélybe Bázelból Giorgio Blandrata hívására a nagy tekintélyű Faustus Socinus, a szociniánusok Szentháromság-tagadó szektájának alapítója. Azért jön, hogy meggyőzze Dávid Ferencet: tévúton jár.
Megint Girona és a call
Nem érdemes elmélyednünk a teológia szőrszálhasogató kérdéseiben, amelyek nagy részét ma már nem is értjük. Legyen elég, hogy Socinus szerint lehet Jézust imádni, hiszen az Atyaisten jobbján trónolva Fiúként uralkodik. Dávid viszont jottányit sem enged. Jézust imádni nem szabad, állítja, mert a bibliai szövegekből kiderül, hogy miután feltámadott és a mennybe emelkedett, küldetése – egyelőre – véget ért, várja az utolsó ítéletet, midőn visszatér, ítél az emberiség felett. Dávid tehát tiltja, Socinus nem ellenzi, Blandrata pedig megköveteli Jézus imádását. Utóbbi pedig le akar (és le is fog) számolni mindazokkal – elsősorban az unitárius püspökkel –, akik az új egyház egységét és elfogadottságát veszélyeztetik.
Dán Róbert, a magyarországi humanizmus nemzetközi tekintélyű professzora, aki a rabbiképzőben a legendás Scheiber Sándor tanítványa volt, így ír az unitáriusok első püspökéről: „Az európai eszmetörténet kiemelkedő egyéniségét tiszteljük személyében. Olyan teoretikust rejt máig keresett sírja, aki felismerte százada merész ideológiai újításait. Tételei az unitárius teológia rendszerében és korlátai között a későbbi korok szabadgondolkodói útját egyengették.”
Nem emlékszem arra, hogy a gironai call mélyén megbújó bolt tulajdonosa miből jött rá, hogy magyar vagyok, de rájött, és elém tette a Budapest című képes újság egyik százesztendős, megbarnult példányát, amelynek címoldalán az Országház akkoriban elkészült palotájának fényképe díszlett, majd infernális boltja elfüggönyözött szegletébe csoszogott, és kezében egy könyvvel tért vissza. Tyúklábszerű ujjaival simogatta a fedelet, mint becses értéket, úgy helyezte a pultra a madáreleséges staniclik és egy rézből készült mandulatörő krokodil közé. „A honfitársa könyve.” Ennyit mondott, többet nem szólt, várta, mit szólok én.
Felcsaptam a könyvet, és olvasni kezdtem a hatsoros hexametert:

„Itt János Zsigmond fejedelmünk címere látszik,
Fényén fényre derül drága hazánk ege is.
Farkas, oroszlán, hold, sárkány, egyszarvú, kereszt, sas
Hírneves ősi család címere díszei mind.
Fent a magyar–lengyel koronának fénye ragyog le
Vén Duna, Dráva, Tisza s Száva víz árjaira.”

Dávid Ferenc egyik könyvének – az 1567-ben Gyulafehérváron megjelent Rövid magyarázat miképpen az Antikrisztus az igaz Istenről való tudományt meghomályosította… című munkájának – hasonmás példányát tartottam a kezemben. A boltos sértett képpel tett-vett, zörgött a madáreleséges zacskókkal. „Ismerem ám – mondta, amikor visszaadtam neki a könyvecskét. – Okos ember a maga honfitársa Transsylvaniából. Nagy lélek és nagy gondolkodó.” Akkor oldódott meg a nyelve, s kezdett beszélni Hódító Jakabról, Rambanról és a középkori hitvitákról. Évekig vissza-visszatértem a gironai székesegyház alatti sikátorban megbújó boltocskába, ám amikor néhány éve családostól jártam Katalónia keleti szegletében, hiába harangoztam be a titokzatos üzletet és a pajeszos, vén zsidót: a középkort idéző antikvár zsibáruda eltűnt, helyén ma csillogó kacatokat áruló, neonfényes szuvenírbolt működik.
Vége