A forradalom talán legszebb, valóban világelső pillanata volt a Sztálin-szobor ledöntése. A Városliget szélén 1949-ben felállított, hét és fél méter magas, bronzgólemet – testében a beolvasztott Andrássy és a Görgey lovas szobrokkal! – szintén örök időkre szánták budapesti helytartói. Nem sokkal előbb még kalaplevéve hódoltak a lábai előtt a párt- és állami vezetők, parádéztak a néphadsereg és az államvédelem ezredei, most meg az utca népe – osztályrétegeződésre való tekintet nélkül – a földre döntésén fáradozik. Nem veszett kárba a szocialista oktatásba fektetett energia: a csepeli Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek ifjúmunkásainak szaktudása kellett hozzá, hogy a generalisszimuszt lángvágóval leválasszák a talapzatától. De amikor a nyakára vetett drótköteleknél fogva húzott szobor megroppant, és műszakilag szabályos, 75 fokos szögben előredőlve megállt egy pillanatra, a tömegből megszólalt a mindenkori áldozatok iránti együttérzés. Valaki biztatóan fölkiáltott a bajban lévő nagy embernek: – Tartsd magad, Jóska!
Rossz nyelvek szerint a pályáját postarablóként kezdő Sztálin egy aranyórát vett észre a földön, azért hajolt le. Ki tudja ma már? Tény azonban, hogy a talapzaton csak a csizmája maradt – a nép a helyet azonmód elnevezte Csizma térnek –, a gigászi fémdarabot pedig elvonszolták a Blaha Lujza térre. A pestiek hatalmas pörölyökkel ízekre törték, darabjait széthordták emlékbe (világrengető öklét Pécsi Sándor színész rejtegette a kertjében elásva). A diktátor tonnás súlyú, dicsőséges bronzfeje egy ideig ott hevert a Nemzetinél, a híres óra közelében. Valaki fehér krétával ráírta, hogy „strici”. Sic transit glorai mundi – mondták erre a rómaiak.