Olimpiai történetek

Athén helyett majdnem Budapest

Ballai Attila (Madrid)
Ballai Attila (Madrid)

2012. július 06., péntek 06:10
Amikor első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd 1896 tavaszán hazatért Athénból, egyetemi professzora azzal fogadta: rendben van, eddig kiszórakozta magát, de mostantól ideje a vizsgákra összpontosítania. Az akkori közvélekedés szerint két aranyérem valóban nem ért fel egy sikeres szigorlattal, ám azóta változott a helyzet; az olimpia évszázad múltával a világ legnagyszabásúbb, legnépszerűbb, legsikeresebb rendezvénye lett. Sorozatunkban e csúcsra vezető út emelkedőit és buktatóit járjuk be.

A klasszikus görög játékok rendeleti úton történt beszüntetése után a kora középkorban zajlottak ugyan lovagi tornák, később a reneszánsz ismét felismerte, hogy az embernek a lelke mellett van teste is, majd elsősorban Angliában – főleg a labdarúgás, az evezés és a kocsmaudvarokon csupasz kézzel művelt ökölvívás formájában – csírázni kezdett a mai értelemben vett sport, de a világ másfél évezreden át egészen jól megvolt olimpia nélkül. És ha 1863-ban nem születik meg Pierre de Coubertin báró, aki a családfáját több évszázadra visszavezető nemesi famíliához méltatlan, hiábavaló foglalatosságokra adta a fejét, valószínűleg a következő másfél évezredben is jól meglett volna.

A kortársai szerint jobb sorsra érdemes fiatalember azonban vívott, lovagolt, teniszezett, és amikor éppen a könyvtárban ücsörgött, akkor is előszeretettel bújta Thomas Arnold könyveit, a rugby-i iskola rektora pedig hittel vallotta: a fiatalok nevelésének két fő terepe a templom és a sportpálya. Az ifjú Coubertin e gondolatokon felbuzdulva ki is adta a sportról szóló, A nevelés Angliában című művét, amely, hasonlóan a következő kettőhöz, nem váltott ki zajos visszhangot a francia közéletben. E balsiker – amely az angolok iránti ellenszenvből is fakadt – azonban nem szegte kedvét, legfeljebb érdeklődésének irányát módosította: a klasszikus hellén olimpiák felé fordult, ám a témakörben 1892-ben a párizsi Sorbonne-on megtartott előadása még mindig nem hozta meg az áttörést. De ő továbbra sem lankadt, és törekvéseit 1894-ben végre részeredmény koronázta: néhány, hozzá hasonlóan elhivatott – vagy inkább megszállott – társával közösen a híres párizsi egyetemen megalakították a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB).

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulása – Kemény Ferenc balról a harmadik a sorban
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulása – Kemény Ferenc balról a harmadik a sorban
Fotó: Europress/Getty


Innentől adott volt a feladat: meg kell rendezni az első újkori olimpiát! Igen ám, de hol és mikor? Mondjuk 1900-ban Párizsban – javasolta Coubertin. Nem, inkább már 1896-ban és természetesen Athénban – vetette ellen Demetriosz Vikelasz, a határozott görög NOB-tag, és a hagyományok tisztelete, no meg kollégája rámenőssége miatt Coubertin beadta a derekát. Ám mindvégig kételkedett benne, hogy a görög főváros képes lesz-e méltó módon otthont adni a játékoknak, és amikor kiderült, hogy Vikelasz inkább a saját szakállára ígérgetett, semmint kormánya jóváhagyásával, Kemény Ferenc, a magyar sportdiplomata készséggel ajánlotta Budapestet. Bizony, úttörők lehettünk volna, de Magyarországnak, illetve Kemény doktornak annyi érdeme így is mindenképpen van, hogy legalább a görögök észbe kaptak. Az Egyiptomban élő milliomos, Georgiosz Averoff adományozott is 900 ezer aranydrachmát a Márvány-stadion építésére, és ezzel megteremtette az addig igencsak ingatag költségvetés alapjait. Az ünnepélyes megnyitón azonban meg sem jelent, mert mint mondta, attól félt, hogy a túláradó örömtől megszakadna a szíve.

Az első újkori olimpián Thomas Burke (Egyesült Államok) nyerte a 100 méteres síkfutást
Az első újkori olimpián Thomas Burke (Egyesült Államok) nyerte a 100 méteres síkfutást
Fotó: Europress/Getty


Majdnem hiányoztak a németek is, persze egészen más okból: az olimpiát az ősi ellenség, Franciaország hóbortjának tekintették. A Rheinisch-Westfälische Zeitung így fogalmazott: az a német, aki a játékokat támogatja vagy csak felkeresi, hazáját gyalázza meg. Németország tizenhárom további nemzettel egyetemben azért mégis elküldte fiait Athénba – lányait nem, mert a nők számára ekkor még nem rendeztek egyetlen versenyt sem –, mint ahogy Magyarország is; hazánkat hat sportágban, atlétikában, birkózásban, súlyemelésben, teniszben, tornában és úszásban heten képviselték. A programot gyakorlatilag maga Coubertin állította össze, és az kiállta az idők próbáját. A rendezővel kapcsolatos aggályok is megalapozatlannak bizonyultak, Athén ugyanis szívélyes és egészen szakavatott házigazdának bizonyult.

Buktatók azért természetesen bőven akadtak. Kis híján lekéste például a saját dicsőségét az újkori olimpiák első bajnoka. James Brendan Conolly amerikai diák ugyanis abban a hiszemben szökkent partra az athéni kikötőben 1896. április 6-án, hogy lesz elég ideje felkészülni a hármasugrás versenyére. Ám megdöbbenve értesült róla, hogy görög földön még a Julianus-naptár van érvényben, így már aznap délután beírta magát az egyetemes sporttörténelembe. Ijedtében tudniillik – az olimpia miatt szökött el a Harvard Egyetemről – egészen 13,71 méterig repült, és az enyhén szólva nem túl erős mezőnyben ez elegendő volt a győzelemhez. Conollyé lett tehát az első arany, de Szokoly Alajosé az egyes rajtszám, amellyel százméteres síkfutásban a harmadik helyen végzett. A legklasszikusabb számban azóta is, 112 esztendeje ez az egyetlen magyar érem.

Hirdetés