Olimpiai történetek

Tízes – a lőtáblában is

Novák Miklós

2012. július 20., péntek 11:10
Az átmeneti visszaesés után a tokiói és a mexikóvárosi olimpián a magyar sportolók ismét sikert sikerre halmoztak, mindkét alkalommal tíz aranyérmet szereztek. Hatvannyolcban szinte még szerencsétlennek mondhattuk magunkat, mert figyelembe véve, hogy ezüstből és bronzból is került tíz, illetve tizenegy, az első helyezések száma könnyedén elérhette volna a tucatnyit. Ekkor senki sem hitte volna, hogy a hetvenes években újabb visszaesés következik – de ez már másik történet.
Miután Berlint kettéosztották a fallal (1961) és a karibi rakétaválság is lezajlott (1962), átmeneti enyhülés kezdődött a hidegháborúban, ami az atomcsendegyezmény (1963), majd a még nagyobb jelentőséggel bíró atomsorompó-szerződés (1968) aláírásában is megmutatkozik. Az 1964. és 1968. évi olimpia ezért is él sokak emlékezetében úgy, mint a békés idők játéka. A tévéközvetítés elterjedésének köszönhetően az olimpia ekkor vált valóban világméretű eseménnyé. Ám még München előtt álltunk, nem volt terrorfenyegetés, az olimpia a sportolók és szurkolóik közös, felhőtlen ünnepe volt.

Egy-egy helyi konfliktus azonban mindkét eseményt beárnyékolta. Azzal mindenki egyetértett, hogy a fajüldöző politikát folytató Dél-Afrika sportolói nem versenyezhetnek Tokióban. A Koreai NDK és Indonézia küldöttsége azonban már a helyszínről, a megnyitóünnepség előtt utazott haza. Mégpedig azért, mert a nemzetközi szövetségek nem oldották fel a jakartai Ganefo-játékokon részt vett sportolóik eltiltását. (A probléma hátterében az állt, hogy a Ganefo-játékokon nem engedték rajthoz állni Izrael és Tajvan képviselőit. Áttételesen azokon csattant az ostor, akik csak tették a dolgukat: versenyeztek.)

De haladjunk sorjában! A magyar sportolók Tokióban helyreállították Rómában megtépázott tekintélyüket: tíz aranyérmet szereztek. A vívók vitték a prímet négy első helyezéssel, annak dacára, hogy megszakadt a kardcsapat 1928 óta tartó győzelmi sorozata. Egyéniben Pézsa Tibor legalább azt igazolta, hogy Gerevich, Kovács és Kárpáti után is van élet. A párbajtőrözők sikerszériája viszont 1964-ben kezdődött (s 1976-ban szakadt meg). Rejtő Ildikó egyenesen duplázott, a tőrcsapattal és egyéniben is a legjobb volt. Polyák Imre negyedik próbálkozásra, három ezüst után ért fel végre a csúcsra. Figyelemre méltó, hogy 1964-ben ugyanúgy pehelysúlyban (63 kg) birkózott, mint tizenkét évvel korábban.

Balczó nélkül

Kozma István viszont súlycsoportot váltott. Sportpályafutását kosárlabdázóként kezdte, 1960-ban még csak szép szál férfiként lett nehézsúlyban negyedik; 1964-ben és 1968-ban viszont már akkora volt, mint egy hegyomlás, ráadásul ügyes is; ha 1970-ben nem veszti életét autóbalesetben, ki tudja, hány évig maradhatott volna a nehézsúly királya. A szokásos meglepetés aranyat Hammerl László szállította: az orvostanhallgató az utolsó pillanatban került be az utazó csapatba, s diadalmaskodott a sportlövészet kisöbű puska fekvő 50 méteres versenyszámában. Török Ferenc egyéni győzelme igazolta, hogy az öttusa szép lassan magyar sikersportággá válik. A csapat Nagy Imre, Török Ferenc, Török Ottó összetételben bronzot szerzett, ami semmiképpen sem kudarc, de az érem lehetett volna fényesebb. Ha Balczó Andrást és Móna Istvánt nem tiltják el négy hónappal a játékok előtt.

Még ma is falakba ütközünk, amikor megpróbáljuk feltárni a teljes igazságot, hogy mi is történt. Tény, hogy Balczó és Móna Romániában lebukott csempészéssel, egész pontosan nem is ők maguk, hanem az „összekötőjük”, ami után néhány napot letartóztatásban töltöttek. Nem akarjuk bagatellizálni az ügyet, de meg kell említeni, hogy a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével akkoriban szinte valamennyi sportoló „illegális kereskedelemmel” próbálta meg kiegészíteni a jövedelmét. Balczóék a szerencsétlen kivételt jelentették. Az ügy akkor vett váratlan fordulatot, amikor idehaza nem eltussolni igyekeztek az esetet, hanem felnagyították a vétséget, s eltiltással sújtották a két fiatal klasszist. A pletyka időről időre szárnyra kap, hogy a büntetésben a hazai vetélytársak is érdekeltek lehettek, de névvel senki sem vállal ilyen egyértelmű nyilatkozatot, így csupán a tényekhez ragaszkodhatunk: Balczó András és Móna István nem vehetett részt a tokiói olimpián.

A magyar küldöttség nagyszerű tokiói szereplését csapatsportágban szerzett két aranyérem koronázta meg. A labdarúgók először diadalmaskodtak ismét 1952 óta, a vízilabdázók csupán helyreállították az 1960-ban megtépázott hírnevüket. Bene Ferenc valószínűleg örök életre megdönthetetlen rekordot állított fel. Rögtön az első mérkőzésen ő rúgta mind a hat gólt a Marokkó elleni 6:0-s győzelem alkalmával, a gólkirályi címet összesen 12 találattal hódította el. Válogatottunk a döntőben Csehszlovákiát verte 2:1-re, némileg feledtetve az 1962-es világbajnokság negyeddöntőjében elszenvedett 1:0-s – Tichy meg nem adott szabályos gólja… – kudarcot.
Magyar futballünnep a csehszlovákok legyőzését követően. 12 év után újra hazánk nyerte az olimpiát
Magyar futballünnep a csehszlovákok legyőzését követően. 12 év után újra hazánk nyerte az olimpiát.
Fotó: Europress/Getty

A vízilabdások rendkívül kiélezett küzdelemben győztek, az utolsó mérkőzésükön a Szovjetunió ellen három góllal kellett nyerniük. Sikerült, mert Dömötör az utolsó másodpercekben ugyan a biztatás dacára nem lőtt, csupán ejtett, a labda így is a hálóban kötött ki. A megannyi siker mellett egyedül az jelentett csalódást a magyarok számára, hogy a kajak-kenusok Hesz Mihály ezüstje révén csupán egyetlen érmet gyűjtöttek.

Illik kitérni röviden a legnagyobb külföldi egyéniségekre is. Az úszóversenyeknek, sőt az egész olimpiának az amerikai Don Schollander volt a legeredményesebb sportolója: négy számban (100 és 400 méter gyors, továbbá a két gyorsváltó) is első lett. Az ausztráliai Dawn Fraser (100 méter gyors) első úszóként ismételt ugyanabban a számban a harmadik olimpián, mégsem csupán emiatt vált híressé. Sikerét ünnepelve elemelte és eltette emlékbe hazája lobogóját a japán császári palota előtt magasodó zászlórúdról. A csínytevés kitudódott, s a rendkívül szigorú ausztráliai törvények miatt tízéves eltiltással sújtották. Pedig Fraser akár Mexikóban is nyerhetett volna, hiszen 1964-ben még csak 23 éves volt. Larissza Latinyina Tokióban szerezte kilencedik aranyérmét, amivel akkor vezette az örök ranglistát. (Mark Spitz 1972-ben, Carl Lewis 1996-ban érte utol.) Abebe Bikila is sporttörténelmet írt, ő volt az első futó, aki két egymást követő olimpián is győzött a maratoni távon. Tokióban már nem mezítláb, hanem sportcipőben futott, de nem ez az igazi szenzáció. Hanem az, hogy az olimpia előtt egy hónappal vakbélműtéten esett át.

Immár cipőben: Bikila második olimpiai aranyát nyerte Tokióban
Immár cipőben: Bikila második olimpiai aranyát nyerte Tokióban.
Fotó: Europress/Getty

A Német Demokratikus Köztársaság először 1968-ban Mexikóvárosban vehetett részt önálló csapattal az olimpián, s a csapatversenyben mindjárt a harmadik helyen végzett. Az elmúlt évtizedek történései ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, nagyjából ekkor, a hatvanas évek közepén-végén kezdődött új korszak a sportban: a doppingé. Nem állíthatjuk álszentül, hogy a magyar sportolók teljesen ártatlanok lettek volna, ám nem ez a megfelelő hely a téma boncolgatására. Lelkiismeretünk megnyugtatására annyit mondhatunk: a mieink nem jutottak jogosulatlan előnyhöz, csupán igyekeztek tartani a lépést a nemzetközi mezőnnyel.
Berlin fallal való kettéosztása (1961) és a karibi rakétaválság (1962) után átmeneti enyhülés kezdődött a hidegháborúban, ami az atomcsendegyezmény (1963), majd a még nagyobb jelentőséggel bíró atomsorompó-szerződés (1968) aláírásában is megmutatkozik. Az 1964. és 1968. évi olimpia ezért is él sokak emlékezetében úgy, mint a békés idők játéka. A tévéközvetítés elterjedésének köszönhetően az olimpia ekkor vált valóban világméretű eseménnyé. Ám még München előtt álltunk, nem volt terrorfenyegetés, az olimpia a sportolók és szurkolóik közös, felhőtlen ünnepe volt.
Egy-egy
helyi konfliktus azonban mindkét eseményt beárnyékolta. Azzal mindenki egyetértett, hogy a fajüldöző politikát folytató Dél-Afrika sportolói nem versenyezhetnek Tokióban. A Koreai NDK és Indonézia küldöttsége azonban már a helyszínről, a megnyitóünnepség előtt utazott haza. Mégpedig azért, mert a nemzetközi szövetségek nem oldották fel a jakartai Ganefo-játékokon részt vett sportolóik eltiltását. (A probléma hátterében az állt, hogy a Ganefo-játékokon nem engedték rajthoz állni Izrael és Tajvan képviselőit. Áttételesen azokon csattant az ostor, akik csak tették a dolgukat: versenyeztek.)
De haladjunk
sorjában! A magyar sportolók Tokióban helyreállították Rómában megtépázott tekintélyüket: tíz aranyérmet szereztek. A vívók vitték a prímet négy első helyezéssel, annak dacára, hogy megszakadt a kardcsapat 1928 óta tartó győzelmi sorozata. Egyéniben Pézsa Tibor legalább azt igazolta, hogy Gerevich, Kovács és Kárpáti után is van élet. A párbajtőrözők sikerszériája viszont 1964-ben kezdődött (s 1976-ban szakadt meg). Rejtő Ildikó egyenesen duplázott, a tőrcsapattal és egyéniben is a legjobb volt. Polyák Imre negyedik próbálkozásra, három ezüst után ért fel végre a csúcsra. Figyelemre méltó, hogy 1964-ben ugyanúgy pehelysúlyban (63 kg) birkózott, mint tizenkét évvel korábban. Kozma István viszont súlycsoportot váltott. Sportpályafutását kosárlabdázóként kezdte, 1960-ban még csak szép szál férfiként lett nehézsúlyban negyedik; 1964-ben és 1968-ban viszont már akkora volt, mint egy hegyomlás, ráadásul ügyes is; ha 1970-ben nem veszti életét autóbalesetben, ki tudja, hány évig maradhatott volna a nehézsúly királya. A szokásos meglepetésaranyat Hammerl László szállította: az orvostanhallgató az utolsó pillanatban került be az utazó csapatba, s diadalmaskodott a sportlövészet kisöbű puska fekvő 50 méteres versenyszámában. Török Ferenc egyéni győzelme igazolta, hogy az öttusa szép lassan magyar sikersportággá válik. A csapat Nagy Imre, Török Ferenc, Török Ottó összetételben bronzot szerzett, ami semmiképpen sem kudarc, de az érem lehetett volna fényesebb. Ha Balczó Andrást és Móna Istvánt nem tiltják el négy hónappal a játékok előtt.
Még ma is falakba ütközünk, amikor megpróbáljuk feltárni a
teljes igazságot, hogy mi is történt. Tény, hogy Balczó és Móna Romániában lebukott csempészéssel, egész pontosan nem is ők maguk, hanem az „összekötőjük”, ami után néhány napot letartóztatásban töltöttek. Nem akarjuk bagatellizálni az ügyet, de meg kell említeni, hogy a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével akkoriban szinte valamennyi sportoló „illegális kereskedelemmel” próbálta meg kiegészíteni a jövedelmét. Balczóék a szerencsétlen kivételt jelentették. Az ügy akkor vett váratlan fordulatot, amikor idehaza nem eltussolni igyekeztek az esetet, hanem felnagyították a vétséget, s eltiltással sújtották a két fiatal klasszist. A pletyka időről időre szárnyra kap, hogy a büntetésben a hazai vetélytársak is érdekeltek lehettek, de névvel senki sem vállal ilyen egyértelmű nyilatkozatot, így csupán a tényekhez ragaszkodhatunk: Balczó András és Móna István nem vehetett részt a tokiói olimpián.
A magyar küldöttség nagyszerű
tokiói szereplését csapatsportágban szerzett két aranyérem koronázta meg. A labdarúgók először diadalmaskodtak ismét 1952 óta, a vízilabdázók csupán helyreállították az 1960-ban megtépázott hírnevüket. Bene Ferenc valószínűleg örök életre megdönthetetlen rekordot állított fel. Rögtön az első mérkőzésen ő rúgta mind a hat gólt a Marokkó elleni 6:0-s győzelem alkalmával, a gólkirályi címet összesen 12 találattal hódította el. Válogatottunk a döntőben Csehszlovákiát verte 2:1-re, némileg feledtetve az 1962-es világbajnokság negyeddöntőjében elszenvedett 1:0-s – Tichy meg nem adott szabályos gólja… – kudarcot. A vízilabdások rendkívül kiélezett küzdelemben győztek, az utolsó mérkőzésükön a Szovjetunió ellen három góllal kellett nyerniük. Sikerült, mert Dömötör az utolsó másodpercekben ugyan a biztatás dacára nem lőtt, csupán ejtett, a labda így is a hálóban kötött ki. A megannyi siker mellett egyedül az jelentett csalódást a magyarok számára, hogy a kajak-kenusok Hesz Mihály ezüstje révén csupán egyetlen érmet gyűjtöttek.
Illik kitérni röviden a legnagyobb
külföldi egyéniségekre is. Az úszóversenyeknek, sőt az egész olimpiának az amerikai Don Schollander volt a legeredményesebb sportolója: négy számban (100 és 400 méter gyors, továbbá a két gyorsváltó) is első lett. Az ausztráliai Dawn Fraser (100 méter gyors) első úszóként ismételt ugyanabban a számban a harmadik olimpián, mégsem csupán emiatt vált híressé. Sikerét ünnepelve elemelte és eltette emlékbe hazája lobogóját a japán császári palota előtt magasodó zászlórúdról. A csínytevés kitudódott, s a rendkívül szigorú ausztráliai törvények miatt tízéves eltiltással sújtották. Pedig Fraser akár Mexikóban is nyerhetett volna, hiszen 1964-ben még csak 23 éves volt. Larissza Latinyina Tokióban szerezte kilencedik aranyérmét, amivel akkor vezette az örök ranglistát. (Mark Spitz 1972-ben, Carl Lewis 1996-ban érte utol.) Abebe Bikila is sporttörténelmet írt, ő volt az első futó, aki két egymást követő olimpián is győzött a maratoni távon. Tokióban már nem mezítláb, hanem sportcipőben futott, de nem ez az igazi szenzáció. Hanem az, hogy az olimpia előtt egy hónappal vakbélműtéten esett át.
A Német Demokratikus Köztársaság először 1968-ban
Mexikóvárosban vehetett részt önálló csapattal az olimpián, s a csapatversenyben mindjárt a harmadik helyen végzett. Az elmúlt évtizedek történései ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, nagyjából ekkor, a hatvanas évek közepén, végén kezdődött új korszak a sportban: a doppingé. Nem állíthatjuk álszentül, hogy a magyar sportolók teljesen ártatlanok lettek volna, ám nem ez a megfelelő hely a téma boncolgatására. Lelkiismeretünk megnyugtatására annyit mondhatunk: a mieink nem jutottak jogosulatlan előnyhöz, csupán igyekeztek tartani a lépést a nemzetközi mezőnnyel.
Berlin fallal való kettéosztása (1961) és a karibi rakétaválság (1962) után átmeneti enyhülés kezdődött a hidegháborúban, ami az atomcsendegyezmény (1963), majd a még nagyobb jelentőséggel bíró atomsorompó-szerződés (1968) aláírásában is megmutatkozik. Az 1964. és 1968. évi olimpia ezért is él sokak emlékezetében úgy, mint a békés idők játéka. A tévéközvetítés elterjedésének köszönhetően az olimpia ekkor vált valóban világméretű eseménnyé. Ám még München előtt álltunk, nem volt terrorfenyegetés, az olimpia a sportolók és szurkolóik közös, felhőtlen ünnepe volt.
Egy-egy helyi konfliktus azonban mindkét eseményt beárnyékolta. Azzal mindenki egyetértett, hogy a fajüldöző politikát folytató Dél-Afrika sportolói nem versenyezhetnek Tokióban. A Koreai NDK és Indonézia küldöttsége azonban már a helyszínről, a megnyitóünnepség előtt utazott haza. Mégpedig azért, mert a nemzetközi szövetségek nem oldották fel a jakartai Ganefo-játékokon részt vett sportolóik eltiltását. (A probléma hátterében az állt, hogy a Ganefo-játékokon nem engedték rajthoz állni Izrael és Tajvan képviselőit. Áttételesen azokon csattant az ostor, akik csak tették a dolgukat: versenyeztek.)
De haladjunk sorjában! A magyar sportolók Tokióban helyreállították Rómában megtépázott tekintélyüket: tíz aranyérmet szereztek. A vívók vitték a prímet négy első helyezéssel, annak dacára, hogy megszakadt a kardcsapat 1928 óta tartó győzelmi sorozata. Egyéniben Pézsa Tibor legalább azt igazolta, hogy Gerevich, Kovács és Kárpáti után is van élet. A párbajtőrözők sikerszériája viszont 1964-ben kezdődött (s 1976-ban szakadt meg). Rejtő Ildikó egyenesen duplázott, a tőrcsapattal és egyéniben is a legjobb volt. Polyák Imre negyedik próbálkozásra, három ezüst után ért fel végre a csúcsra. Figyelemre méltó, hogy 1964-ben ugyanúgy pehelysúlyban (63 kg) birkózott, mint tizenkét évvel korábban. Kozma István viszont súlycsoportot váltott. Sportpályafutását kosárlabdázóként kezdte, 1960-ban még csak szép szál férfiként lett nehézsúlyban negyedik; 1964-ben és 1968-ban viszont már akkora volt, mint egy hegyomlás, ráadásul ügyes is; ha 1970-ben nem veszti életét autóbalesetben, ki tudja, hány évig maradhatott volna a nehézsúly királya. A szokásos meglepetésaranyat Hammerl László szállította: az orvostanhallgató az utolsó pillanatban került be az utazó csapatba, s diadalmaskodott a sportlövészet kisöbű puska fekvő 50 méteres versenyszámában. Török Ferenc egyéni győzelme igazolta, hogy az öttusa szép lassan magyar sikersportággá válik. A csapat Nagy Imre, Török Ferenc, Török Ottó összetételben bronzot szerzett, ami semmiképpen sem kudarc, de az érem lehetett volna fényesebb. Ha Balczó Andrást és Móna Istvánt nem tiltják el négy hónappal a játékok előtt.
Még ma is falakba ütközünk, amikor megpróbáljuk feltárni a teljes igazságot, hogy mi is történt. Tény, hogy Balczó és Móna Romániában lebukott csempészéssel, egész pontosan nem is ők maguk, hanem az „összekötőjük”, ami után néhány napot letartóztatásban töltöttek. Nem akarjuk bagatellizálni az ügyet, de meg kell említeni, hogy a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével akkoriban szinte valamennyi sportoló „illegális kereskedelemmel” próbálta meg kiegészíteni a jövedelmét. Balczóék a szerencsétlen kivételt jelentették. Az ügy akkor vett váratlan fordulatot, amikor idehaza nem eltussolni igyekeztek az esetet, hanem felnagyították a vétséget, s eltiltással sújtották a két fiatal klasszist. A pletyka időről időre szárnyra kap, hogy a büntetésben a hazai vetélytársak is érdekeltek lehettek, de névvel senki sem vállal ilyen egyértelmű nyilatkozatot, így csupán a tényekhez ragaszkodhatunk: Balczó András és Móna István nem vehetett részt a tokiói olimpián.
A magyar küldöttség nagyszerű tokiói szereplését csapatsportágban szerzett két aranyérem koronázta meg. A labdarúgók először diadalmaskodtak ismét 1952 óta, a vízilabdázók csupán helyreállították az 1960-ban megtépázott hírnevüket. Bene Ferenc valószínűleg örök életre megdönthetetlen rekordot állított fel. Rögtön az első mérkőzésen ő rúgta mind a hat gólt a Marokkó elleni 6:0-s győzelem alkalmával, a gólkirályi címet összesen 12 találattal hódította el. Válogatottunk a döntőben Csehszlovákiát verte 2:1-re, némileg feledtetve az 1962-es világbajnokság negyeddöntőjében elszenvedett 1:0-s – Tichy meg nem adott szabályos gólja… – kudarcot. A vízilabdások rendkívül kiélezett küzdelemben győztek, az utolsó mérkőzésükön a Szovjetunió ellen három góllal kellett nyerniük. Sikerült, mert Dömötör az utolsó másodpercekben ugyan a biztatás dacára nem lőtt, csupán ejtett, a labda így is a hálóban kötött ki. A megannyi siker mellett egyedül az jelentett csalódást a magyarok számára, hogy a kajak-kenusok Hesz Mihály ezüstje révén csupán egyetlen érmet gyűjtöttek.
Illik kitérni röviden a legnagyobb külföldi egyéniségekre is. Az úszóversenyeknek, sőt az egész olimpiának az amerikai Don Schollander volt a legeredményesebb sportolója: négy számban (100 és 400 méter gyors, továbbá a két gyorsváltó) is első lett. Az ausztráliai Dawn Fraser (100 méter gyors) első úszóként ismételt ugyanabban a számban a harmadik olimpián, mégsem csupán emiatt vált híressé. Sikerét ünnepelve elemelte és eltette emlékbe hazája lobogóját a japán császári palota előtt magasodó zászlórúdról. A csínytevés kitudódott, s a rendkívül szigorú ausztráliai törvények miatt tízéves eltiltással sújtották. Pedig Fraser akár Mexikóban is nyerhetett volna, hiszen 1964-ben még csak 23 éves volt. Larissza Latinyina Tokióban szerezte kilencedik aranyérmét, amivel akkor vezette az örök ranglistát. (Mark Spitz 1972-ben, Carl Lewis 1996-ban érte utol.) Abebe Bikila is sporttörténelmet írt, ő volt az első futó, aki két egymást követő olimpián is győzött a maratoni távon. Tokióban már nem mezítláb, hanem sportcipőben futott, de nem ez az igazi szenzáció. Hanem az, hogy az olimpia előtt egy hónappal vakbélműtéten esett át.
A Német Demokratikus Köztársaság először 1968-ban Mexikóvárosban vehetett részt önálló csapattal az olimpián, s a csapatversenyben mindjárt a harmadik helyen végzett. Az elmúlt évtizedek történései ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, nagyjából ekkor, a hatvanas évek közepén, végén kezdődött új korszak a sportban: a doppingé. Nem állíthatjuk álszentül, hogy a magyar sportolók teljesen ártatlanok lettek volna, ám nem ez a megfelelő hely a téma boncolgatására. Lelkiismeretünk megnyugtatására annyit mondhatunk: a mieink nem jutottak jogosulatlan előnyhöz, csupán igyekeztek tartani a lépést a nemzetközi mezőnnyel.
Berlin fallal való kettéosztása (1961) és a karibi rakétaválság (1962) után átmeneti enyhülés kezdődött a hidegháborúban, ami az atomcsendegyezmény (1963), majd a még nagyobb jelentőséggel bíró atomsorompó-szerződés (1968) aláírásában is megmutatkozik. Az 1964. és 1968. évi olimpia ezért is él sokak emlékezetében úgy, mint a békés idők játéka. A tévéközvetítés elterjedésének köszönhetően az olimpia ekkor vált valóban világméretű eseménnyé. Ám még München előtt álltunk, nem volt terrorfenyegetés, az olimpia a sportolók és szurkolóik közös, felhőtlen ünnepe volt.
Egy-egy helyi konfliktus azonban mindkét eseményt beárnyékolta. Azzal mindenki egyetértett, hogy a fajüldöző politikát folytató Dél-Afrika sportolói nem versenyezhetnek Tokióban. A Koreai NDK és Indonézia küldöttsége azonban már a helyszínről, a megnyitóünnepség előtt utazott haza. Mégpedig azért, mert a nemzetközi szövetségek nem oldották fel a jakartai Ganefo-játékokon részt vett sportolóik eltiltását. (A probléma hátterében az állt, hogy a Ganefo-játékokon nem engedték rajthoz állni Izrael és Tajvan képviselőit. Áttételesen azokon csattant az ostor, akik csak tették a dolgukat: versenyeztek.)
De haladjunk sorjában! A magyar sportolók Tokióban helyreállították Rómában megtépázott tekintélyüket: tíz aranyérmet szereztek. A vívók vitték a prímet négy első helyezéssel, annak dacára, hogy megszakadt a kardcsapat 1928 óta tartó győzelmi sorozata. Egyéniben Pézsa Tibor legalább azt igazolta, hogy Gerevich, Kovács és Kárpáti után is van élet. A párbajtőrözők sikerszériája viszont 1964-ben kezdődött (s 1976-ban szakadt meg). Rejtő Ildikó egyenesen duplázott, a tőrcsapattal és egyéniben is a legjobb volt. Polyák Imre negyedik próbálkozásra, három ezüst után ért fel végre a csúcsra. Figyelemre méltó, hogy 1964-ben ugyanúgy pehelysúlyban (63 kg) birkózott, mint tizenkét évvel korábban. Kozma István viszont súlycsoportot váltott. Sportpályafutását kosárlabdázóként kezdte, 1960-ban még csak szép szál férfiként lett nehézsúlyban negyedik; 1964-ben és 1968-ban viszont már akkora volt, mint egy hegyomlás, ráadásul ügyes is; ha 1970-ben nem veszti életét autóbalesetben, ki tudja, hány évig maradhatott volna a nehézsúly királya. A szokásos meglepetésaranyat Hammerl László szállította: az orvostanhallgató az utolsó pillanatban került be az utazó csapatba, s diadalmaskodott a sportlövészet kisöbű puska fekvő 50 méteres versenyszámában. Török Ferenc egyéni győzelme igazolta, hogy az öttusa szép lassan magyar sikersportággá válik. A csapat Nagy Imre, Török Ferenc, Török Ottó összetételben bronzot szerzett, ami semmiképpen sem kudarc, de az érem lehetett volna fényesebb. Ha Balczó Andrást és Móna Istvánt nem tiltják el négy hónappal a játékok előtt.
Még ma is falakba ütközünk, amikor megpróbáljuk feltárni a teljes igazságot, hogy mi is történt. Tény, hogy Balczó és Móna Romániában lebukott csempészéssel, egész pontosan nem is ők maguk, hanem az „összekötőjük”, ami után néhány napot letartóztatásban töltöttek. Nem akarjuk bagatellizálni az ügyet, de meg kell említeni, hogy a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével akkoriban szinte valamennyi sportoló „illegális kereskedelemmel” próbálta meg kiegészíteni a jövedelmét. Balczóék a szerencsétlen kivételt jelentették. Az ügy akkor vett váratlan fordulatot, amikor idehaza nem eltussolni igyekeztek az esetet, hanem felnagyították a vétséget, s eltiltással sújtották a két fiatal klasszist. A pletyka időről időre szárnyra kap, hogy a büntetésben a hazai vetélytársak is érdekeltek lehettek, de névvel senki sem vállal ilyen egyértelmű nyilatkozatot, így csupán a tényekhez ragaszkodhatunk: Balczó András és Móna István nem vehetett részt a tokiói olimpián.
A magyar küldöttség nagyszerű tokiói szereplését csapatsportágban szerzett két aranyérem koronázta meg. A labdarúgók először diadalmaskodtak ismét 1952 óta, a vízilabdázók csupán helyreállították az 1960-ban megtépázott hírnevüket. Bene Ferenc valószínűleg örök életre megdönthetetlen rekordot állított fel. Rögtön az első mérkőzésen ő rúgta mind a hat gólt a Marokkó elleni 6:0-s győzelem alkalmával, a gólkirályi címet összesen 12 találattal hódította el. Válogatottunk a döntőben Csehszlovákiát verte 2:1-re, némileg feledtetve az 1962-es világbajnokság negyeddöntőjében elszenvedett 1:0-s – Tichy meg nem adott szabályos gólja… – kudarcot. A vízilabdások rendkívül kiélezett küzdelemben győztek, az utolsó mérkőzésükön a Szovjetunió ellen három góllal kellett nyerniük. Sikerült, mert Dömötör az utolsó másodpercekben ugyan a biztatás dacára nem lőtt, csupán ejtett, a labda így is a hálóban kötött ki. A megannyi siker mellett egyedül az jelentett csalódást a magyarok számára, hogy a kajak-kenusok Hesz Mihály ezüstje révén csupán egyetlen érmet gyűjtöttek.
Illik kitérni röviden a legnagyobb külföldi egyéniségekre is. Az úszóversenyeknek, sőt az egész olimpiának az amerikai Don Schollander volt a legeredményesebb sportolója: négy számban (100 és 400 méter gyors, továbbá a két gyorsváltó) is első lett. Az ausztráliai Dawn Fraser (100 méter gyors) első úszóként ismételt ugyanabban a számban a harmadik olimpián, mégsem csupán emiatt vált híressé. Sikerét ünnepelve elemelte és eltette emlékbe hazája lobogóját a japán császári palota előtt magasodó zászlórúdról. A csínytevés kitudódott, s a rendkívül szigorú ausztráliai törvények miatt tízéves eltiltással sújtották. Pedig Fraser akár Mexikóban is nyerhetett volna, hiszen 1964-ben még csak 23 éves volt. Larissza Latinyina Tokióban szerezte kilencedik aranyérmét, amivel akkor vezette az örök ranglistát. (Mark Spitz 1972-ben, Carl Lewis 1996-ban érte utol.) Abebe Bikila is sporttörténelmet írt, ő volt az első futó, aki két egymást követő olimpián is győzött a maratoni távon. Tokióban már nem mezítláb, hanem sportcipőben futott, de nem ez az igazi szenzáció. Hanem az, hogy az olimpia előtt egy hónappal vakbélműtéten esett át.
A Német Demokratikus Köztársaság először 1968-ban Mexikóvárosban vehetett részt önálló csapattal az olimpián, s a csapatversenyben mindjárt a harmadik helyen végzett. Az elmúlt évtizedek történései ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, nagyjából ekkor, a hatvanas évek közepén, végén kezdődött új korszak a sportban: a doppingé. Nem állíthatjuk álszentül, hogy a magyar sportolók teljesen ártatlanok lettek volna, ám nem ez a megfelelő hely a téma boncolgatására. Lelkiismeretünk megnyugtatására annyit mondhatunk: a mieink nem jutottak jogosulatlan előnyhöz, csupán igyekeztek tartani a lépést a nemzetközi mezőnnyel.
Hirdetés