Olimpiai élmények

Lacihoz most volt először erőm odalépni

Ballai Attila (Madrid)
Ballai Attila (Madrid)

2012. augusztus 08., szerda 17:35
Ha egyedül tudósítanék a londoni olimpiáról, szerda délelőtt egyéb megoldás híján kettészakadtam volna. Amibe persze belepusztulok – nemcsak testi, hanem lelki értelemben is, hiszen kajak-kenuban és férfi kézilabdában is korszakos sikert értek el a magyar sportolók, bármelyiket vétek kihagyni.

Ám így, hogy Deák Zsigával kettesben osztjuk meg a feladatokat, mindkét fronton jelen lehettünk.

Az pedig legyen az én elenyésző, személyes nyavalyám, hogy a kézilabda-negyeddöntőre várva, amúgy is az eszelősség határát súrolva, interneten követem Dombit és Kökényt. A kis képernyő és a szoros célba érkezés miatt csak találgatom, ki nyert, szomorúan látom, hogy egyikük sem örül. Ám amikor kiírják a hivatalos végeredményt, akkorát üvöltök, hogy a környező sorokban mindenki felém fordul: vajon mi zaklatott fel ennyire a magyar és az izlandi kézis fiúk melegítése alatt?

A női négyes fináléja után elkönyvelnek menthetetlen, de veszélytelen bolondnak, én pedig irigylem Zsigát. Csak a meccs kezdetéig, aztán fordul a kocka, ez az SMS-váltásokból is kiderül. A tudósító számára az olimpia egyik leglehetetlenebb kihívása, hogy a sok sportág és a folyamatos rohanás miatt egyik érzésnek sem adhatja át igazán magát; nincs idő és alkalom sem örömben, sem bánatban mélyen megmerítkezni.

Kivéve akkor, ha csupa boldogság az élet, mint ezen a felejthetetlen szerda délelőttön. Az Izland ellen, kétszeri hosszabbításban 34–33-ra megnyert negyeddöntő után még a mindent megélt Mocsai Lajos szövetségi kapitány is úgy fogalmazott, ez volt a magyar férfi kézilabda-válogatott valaha látott egyik legnagyobb mérkőzése. Mivel éppen Mocsai vezette a csapatot az 1986-os világbajnokság döntőjébe és a szöuli olimpia negyedik helyére, ennek a kijelentésnek azért súlya van.

Az elődöntőbe, az éremközelbe kerülésen, a kétszeri hosszabbításon, a 80 perces összecsapáson aratott történelmi diadalon túl számomra még egy okból marad örökké felejthetetlen a találkozó. Mert hozzám, nekem most tért haza Nagy László.

Fotó: Europress/AFP


Persze már több mint két hónapja Magyarországon tartózkodott, a norvégok elleni, júniusi vb-selejtezőn remekelt, az olimpián is akadtak felvillanásai, pazar löketei, védekezésben küzdött, mint a gepárd, de az elmúlt három évet nem tudtam elfeledni. Természetesen most sem törlődött az agyamból, de míg az előző meccsek után minden játékosunkkal pacsiztam és többségükkel beszélgettem is, Lacihoz most volt először kedvem és erőm odalépni.

Most tényleg hazatértél – mondtam neki is, ő pedig a „köszönöm” után azzal folytatta: „Csapatmunka volt, támadásban és védekezésben is, elöl most nekem jött ki jól a lépés. Legutóbb pedig Mocsai Tamásnak, de mindenki megtette a magáét, Timu és Feci hátul (Schuch Timuzsin és Ilyés Ferenc – a szerk.), Putics Barnának is voltak nagyon fontos góljai, és mindenkit említhetnék. Ez kell egy csapatnak, hogy mindig legyenek vezérei.”

Vannak, és a többes szám tényleg indokolt. Mert amellett, hogy legbelül végre feloldoztam Nagy Lacit – amitől persze nem ő könnyebbült meg, hanem én –, azokról sem feledkezhetem meg, akik minden percüket itt töltötték, magyar csapatokban, magyar pályákon.

De mielőtt a kelleténél is jobban elérzékenyülnék, máris a pénteki elődöntőre gondolok, és görcsbe rándul a gyomrom.

Semmi vész, olimpián ez a természetes állapot.

Hirdetés