Olimpiai élmények

Megőrültek a magyar újságírók

Deák Zsigmond
Deák Zsigmond

2012. augusztus 09., csütörtök 10:29
Mit tehet az ember, ha az olimpiáról tudósítva az egyik helyszínen kell lennie, miközben a másikon is magyarok küzdenek? Társaival együtt felfüggeszti az újságírói munkásságát, s átvedlik szurkolóvá.

Szerencse, hogy nem kell szétszakadnunk – írta pár jegyzettel korábban kollégám, főnököm, barátom, Ballai Attila arra utalva, némely esetben elméletileg és gyakorlatilag is lehetetlen egyedül tudósítani az olimpia eseményeiről, ha épp legalább két magyar érdekeltségű viadal zajlik egy időben. Nekem szerdán az első napi kajak-kenu döntők adattak meg két arannyal, neki pedig a történelmi kézilabda-negyeddöntő az izlandiak ellen. Most abba nem mennék bele mélyebben, melyikünk „nyert” az élménnyel, inkább pontos leírást adnék arról, hogy a hazai újságírói kontingens miképp követte messze, Eton Dorney-ban, a vizes telep sajtóközpontjában az Izland elleni derbit.

Lementek a kajakos finálék, megharcoltunk a rendezőkkel az idióta lezárások miatt, beszéltünk nagyszerű sportolóinkkal, edzőikkel, vezetőikkel, s elkezdtük verni a klaviatúrát. Akadt, aki azonnal elindult vissza Londonba, eleve feladva, hogy bármilyen módon követi a kézilabdás eseményeket a másfél órás buszozás alatt, bizonyára tudat alatt úgy volt vele, úgyis kikapunk az izlandiaktól, 2004 óta nem tettünk mást, most is megnyerték a csoportjukat, mi meg a negyedik pozícióból evickéltünk tovább. A sajtóközpontot úgy kell elképzelni, hogy egy mobil vázzal ellátott sátor, benne hosszú sorokban asztalokkal, székekkel, számítógépes és hálózati csatlakozókkal, és állványokon televíziókkal. Teljesen logikusan utóbbiak egyikén próbáltuk behozni a kéziseket – a gyeplabdát és a taekwondót sikerült, ezt nem.

Mégsem csüggedtünk, két kollégánk közül egyik a helyi belső információs rendszeren, másikuk a saját gépén behozta a képet, viszont a kettő között öt-hat másodperces fáziskésés volt, ami később érdekes jelenetekhez vezetett. Kezdetben még nem, hiszen biztosan vezettünk, nem akadt izgulni való, így ok sem a hangosodásra. Annál inkább percek múlva. Több mint tucatnyi magyar újságíró – hiszen a többség teljes joggal az aranyakat ígérő kajak-kenut választotta reggel – gyülekezett a két monitor mögött, amikor eszkalálódni látszott a helyzet. Döntetlen, vezetünk, döntetlen, vezetnek – fordult a kocka. Akadt, aki azonnal Mocsai Lajost kezdte emlegetni, mondván, mindig elrontja a végjátékot, ami egyrészt nem igaz, másrészt most sem rontotta el.

Fotó: Illyés Tibor / MTI


Amikor Fazekas 14 másodperccel a vége előtt hetest védett, Lékai pedig az utolsó pillanatban egyenlített, óriási ordítás szakadt fel belőlünk, ráadásul duplán, mert az egyik gép, mint mondtam, némi késésben volt a másikhoz képest. A külföldi kollégák többsége félmosollyal az arcán kérdezgette, mi történt, majd nyugtázta, milyen őrültek is ezek a magyarok, persze volt néhány kukacoskodó, aki reklamált, hogy zavarjuk, nekik azt mondtuk, ez egy olimpia, ahol nem lehet parancsolni a szívünknek.

A hangunknak azért megpróbáltunk, úgy éreztük magunkat, mint Karinthy Frigyes míves művében a röhögését visszafogó osztály. Csak mi nem tudtuk előre, sírnunk vagy nevetnünk kell-e a végén. Visszafogott csalódott és örömködő zajok követték egymást, összezsúfolódva két kis képernyő fölött, hogy aztán reklamálás ide vagy oda, az utolsó sípszónál kitörjön az ordítás. Duplán persze…

Fotó: Illyés Tibor / MTI


„Ott kellett volna lenni” – mondták többen, de én úgy voltam vele, hogy itt is, ráadásul a Magyar Nemzet szempontját nézve Attila tökéletesen megoldja a dolgát a csarnokban. Kicsit azért aggódtam érte, tudtam, neki sportszempontból mindennél többet jelent ez a fantasztikus meccs, ez a fantasztikus diadal, boldogan konstatáltam pár óra múlva az Olimpiai Park hatalmas press centerében, hogy él és virul. Megöleltük, hátba veregettük egymást, majd gépeltünk tovább. Későbbi hasonló élmények reményében.

Hirdetés