Olimpiai élmények

Mocsai Tamás, az intelligens iparművész

Ballai Attila (Madrid)
Ballai Attila (Madrid)

2012. augusztus 06., hétfő 18:31
A sportban aligha létezik annál kényesebb szituáció, mint amikor az ember a saját gyermekének az edzője. Még rázósabb a helyzet, ha e kettősséggel az ország legerősebb csapatában, a felnőtt válogatottban kell megküzdeni. Ennek is minősített esete, ha az olimpián.

Hisz ha a fiú rosszul játszik, de sokat, neheztelnek a többiek. Ha jól, de keveset, abból lesz a családi perpatvar. Ha rosszul és keveset, akkor semmi helye a válogatottban, és ezt a jelek szerint az apja is pontosan tudja, hallgatólagosan el is ismeri, mégis benntartja. Úgyhogy egyetlen megoldás van: ha a csemete jól játszik és sokat.

Mint tette azt Mocsai Tamás, férfi kézilabda-válogatottunk jobbátlövője hétfő reggel, a szerbek ellen, a továbbjutásról határozó, utolsó londoni csoportmérkőzésen: tíz lövéséből kilenc gól született – mindegyik akcióból –, valósággal megőrjítette a többi magyart egyébként görcsbe rántó Darko Sztanics kapust. Sem ő, sem az édesapja, Mocsai Lajos szövetségi kapitány nem titkolta, hogy jó húsz esztendeje az akkoriban a Bundesligában elismert tréner külön foglalkozásokat, egyéni képzéseket vezényelt a srácnak, de arra ekkoriban ő sem számíthatott, hogy fél emberöltő múltával éppen sorsfordító olimpiai mérkőzésen térül majd meg a hajdani közös munka.

Fotó: Kovács Anikó / MTI


Pedig nem indult egyszerűen az ügy, ugyanis Mocsai Tamás 2009 októberében, a Pannon-kupa kellős közepén a bizalom hiányára hivatkozva lemondta a válogatottságot. Akkoriban persze nem az édesapja volt a kapitány, hanem Csoknyai István, aki történetesen Mocsai Lajos mellett dolgozott a Veszprém klubcsapatánál. Többszörösen terhelt és feszült viszony alakult ki tehát a felek között, amelyet részben feloldott, hogy Mocsai 2010 tavaszán átvette a válogatott irányítását. És az első kerethirdetésnél behívta a fiát is. Egyesek morális, mások szakmai alapról kifogásolták e döntést, de nem szemtől szemben, csak úgy, hátulról, a bal lapocka mellé. A kritikus hangok aztán fokozatosan elcsendesedtek, mert Tamás hasznos tagja, nem művésze, de nem is iparosa, inkább iparművésze lett a nemzeti együttesnek. Egy balkezes, intelligens, mindig racionálisan vállalkozó, meccsen lövőedzést soha nem tartó játékosra pedig még egy „mostohafater” is joggal tartana igényt. Hát még az igazi.

Aztán elérkezett 2012. augusztus 6., az olimpiai csoportküzdelmek utolsó napja. A magyar válogatott Mocsai Tamás kilenc góljával verte 26-23-ra Szerbiát, ennek köszönhetően jutott tovább a negyeddöntőbe. A társak az interjú zónában egymásra licitálva dicsérték a mezőny legjobbját, Mocsai Lajos azonban fegyelmezte magát. Fia góljait igyekezett látszatra érzelemmentesen fogadni, ezért is kérdeztem meg tőle: a meccsen, legalább pillanatokra, gondolatban visszavedlett azért édesapává? „Nagyon nehéz erre válaszolni. Óriási élmény, ha az ember a fiával együtt küzdhet, együtt dolgozhat egy olimpián. Tudtam, hogy Tamásnak nagyon jó napja lesz, biztos voltam benne, hogy ebben a gyors játékban megtalálja a lehetőségeit. Fontos, hogy a posztján Nagy Lacival közösen, egymással elosztva legyenek képesek megoldani a feladatukat, ez most nagyon jól sikerült. Azt hiszem, egy gát átszakadt. De hogy legbelül mit érzek, az hadd maradjon az én titkom” – felelte Mocsai Lajos, de e titkot csak a szavai őrizték, a szemei nem.

Fotó: Kovács Anikó / MTI


Mielőtt azonban folyékony halmazállapotba kerülnénk, máris tekintsünk előre: a szerdai negyeddöntőben ideje lenne végre egyszer a Bundesliga-sztároktól hemzsegő, pekingi olimpiai ezüstérmes izlandiaknak is igazán neki ugrani. Hisz nem kell ahhoz az edző fiának lenni, hogy kilenc gólt vágjon valaki. Az ellenfél kapusánál senkinek sincs protekciója.

Hirdetés