Olimpiai élmények

Westernhősök Atlantában

Ballai Attila (Madrid)
Ballai Attila (Madrid)

2012. július 11., szerda 11:30
Kevés kétségünk akadt azt illetően, hogy Kovács István meg fogja nyerni az atlantai olimpiát. Neki még kevesebb. Utóbb elárulta, amint végigböngészte a harmatsúly mezőnyét, már tudta, ő itt csak veszíthet. De persze győzni fog. Ezért aztán a világért ki nem hagytam volna egyetlen meccsét sem. Még úgy sem, hogy ő könnyebben jutott tovább az aktuális fordulóból, mint mi a bunyó helyszínére. Az ökölvívócsarnokot ugyanis az élelmes rendezők Georgia állam egyik legrejtettebb zugába helyezték.

Hosszú órák kilátástalan üvöltözései után egyszer mi is feladtuk, hogy ezekbe a Seattle-ből vagy akár Alaszkából érkezett, igen derék és igen naiv családapákba némi helyismeretet verjünk, ezért önállósítottuk magunkat. Ch. Gáll András kollégával magunk elé terítettünk egy térképet, és könnyedén meghatároztuk a „Kokóhoz” vezető legrövidebb útvonalat.

A kubai Arnaldo Mesa elleni pontozásos diadallal Kovács István nyerte az 54 kilósok versenyét bokszban
A kubai Arnaldo Mesa elleni pontozásos diadallal Kovács István nyerte az 54 kilósok versenyét bokszban
Fotó: Europress/Getty


Aztán elindultunk. Gyalog, az ismeretlenbe.

Pár perc múltán westernfilm főszereplőinek érezhettük magunkat. Mintha kísértetvárosba érkeztünk volna, kihaltnak tűnő utcán, romos, lemezekből, fából tákolt viskók között vezetett az utunk; ember és állat nem mutatkozott, levél nem rezdült, egy-egy ajtó, ablak, zsalu nyikordult csupán. Talán a széltől, talán láthatatlan kezektől.

Kovács István az atlantai döntőben.


Egyre biztosabban éreztük, hogy figyelnek minket, és egy függöny mögül felvillanó, majd azonnal elsötétülő tekintet minden további kétséget eloszlatott. Mindenünnen megbámulták ezt a két őrült, ismeretlen fehér embert. Pár évtizede még azt mondtuk volna, néger gettóba csöppentünk, de fogalmazzunk óvatosan: afroamerikai nyomortelepre vezetett minket a térkép és saját hebehurgyaságunk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy józsefvárosi emlékeinknek hála, sejtettük, ebben a helyzetben mi a teendő: szapora, bár nem menekülést idéző léptek, leszegett fej, nyugodtan elszánt, mégsem ellenséges tekintet, a lehetőségek végső határáig kidüllesztett mellkas.

Majd a levegő kifújása után hirtelen behorpadó, de már csak a veszélyzóna határán túl. Ahol az elképedt biztonsági őr e szavakkal fogad: ide épeszű idegen még nem lépett be, és az ő tudomása szerint eddig semmilyen nem lépett ki. Ez a magyar virtus – mondanánk, de hallgatunk. És „Kokó” következő meccsére menet inkább megint leüvöltjük a buszsofőr fejét.

Bátran, tét nélkül.

Hirdetés