|
|
|
|
|
|
|
|
Magazin
|
Szomorú művészet Halász Géza a tehenek párbeszédéről, az ellopott ötletekről és a kétarcúságban rejlő humorról 2009. május 23. 00:00 Második helyezett lett a Teknőc az idei World Press Cartoon nemzetközi karikatúrapályázat geg kategóriájában. A grafika itt, a szombati Magazinban jelent meg először – általa most már a Magyar Nemzet is felkerült a díjazott világlapok közé –, azóta bejárta a világsajtót. Halász Géza rajzaival hetedik éve találkozhatnak olvasóink, de személyesen most kérdeztük meg először arról, hogy milyennek látja a kortárs karikatúra és benne a maga helyzetét.
– A karikaturisták többsége szomorú ember, ám az megható, amilyen figyelmességgel ünnepelték a résztvevőket a versenyrendezők. A díjon kívül személyre szóló tárgyakat is kaptunk, én például teknőcös pólót, monogramos ceruzát, meg természetesen bekerültünk a pályaműveket bemutató kötetbe. – Ön a verseny első magyar díjazottja? – Tettamanti Béla 2005-ben megkapta ugyanebben a kategóriában ugyanezt az elismerést. Három kategória van ugyanis: politikai, portré és geg. – Nem szeretném összehasonlítani Tettamanti Bélával, de ő profi, hiszen a karikatúrából él. Önnél azonban a rajzolás inkább szórakozás, nem ez a mestersége. – Nekem valóban soha nem a rajz volt a kenyérkeresetem, de a szó bizonyos értelmében 2003 óta én is profi vagyok, hiszen pénzt kapok a Magazinban megjelenő képeimért. Fehér Béla talált rájuk az interneten, hívott fel, és hívott meg a lapba. Azóta él ez a kapcsolat. Korábban is jelentek meg rajzaim, de ilyen rendszerességgel nem. Féltem is, hogy tudok-e hétről hétre jót csinálni, de most már belejöttem. – Tegyük kicsit világosabbá, mit is jelent, hogy nem a karikatúra a mestersége. Mit tanult és mivel foglalkozott az eltelt évtizedekben? – Talán kezdjük azzal, hogy az első négy osztályban azért nem lettem kitűnő, mert rajzból mindig négyest kaptam. A vonaltól vonalig tartó színezés nekem nem ment. Azután ötödikben jött egy idős művész tanárnő, ő látta meg bennem a tehetséget. Nagyon szigorú volt, azt hiszem, egyedül én szerettem az osztályból. Nekem sokat segített azzal, hogy megmagyarázta, a rajzban nem a vonalak között maradás a legfontosabb. Gyerekkoromban ettől függetlenül inkább csak firkálgattam, szakkörre jártam, és jelentkeztem a képzőművészeti szakközépiskolába is, de nem vettek fel. Így végül polgári foglalkozásom lett, ahogyan anyám akarta: közgazdasági egyetemet végeztem. – Elég nagy kanyar. Valóban érdekelte a közgazdaságtan? – A matematika érdekelt, de Szegedre nem vettek fel matematikusnak, mert elrontottam a fizikafelvételit. A közgázra pedig nem kellett a fizika. Ipar szakon végeztem, ami egyáltalán nem érdekelt. A magyar azt mondja: közgazdász. Az angol azonban megkülönbözteti az economistot és a businessmant. Az első az elméleti szakember, a második az üzletember. Én ez utóbbi lettem volna. De nem volt nekem való. – A közgazdaságtan parkolópályára is tette a rajzolást? – Nem egészen. Egyrészt a tanulószobán körbeküldött rajzokkal szórakoztattam a diáktársaimat, másrészt a kezdetektől dolgoztam a Közgazdász című egyetemi lapnak, rajzoltam, írtam, szerkesztettem, valamint egyetemi programok plakátjait terveztem. Valaki még elsőéves koromban beajánlott az egyetemi újsághoz, mert észrevette, hogy előadás közben nem jegyzetelek, inkább rajzolok, és ha egy-egy fontos mondatot hallottam, azt is beleadtam egy-egy figura szájába. Mondjuk két tehén párbeszéde lett belőle. Egyszóval elmondhatom, hogy a közgázon én voltam a legjobb rajzoló. Más ugyanis nem rajzolt. És az is hamar eldőlt, hogy én szöveg és cím nélküli képeket készítek. Az egyetemi lap szerkesztője ugyanis mindig átírta vagy a címet, vagy a szöveget. Vagy lefelejtette. Tehát úgy és olyat kellett rajzolnom, hogy a karikatúrák önmagukban is megállják a helyüket. Akkor meg azt kérdezték tőlem, hogy mi ebben a vicces. A szöveg nélküli karikatúrának nálunk nem nagyon van hagyománya. Az emberek a szöveges karikatúrákat igénylik, amelyekben felhívják a figyelmüket, hogy min kell nevetni. A karikatúra minden művészeti ágban, a zenében, a táncban, az irodalomban is megvan, én ebből a műfajból épp a rajzot választottam. És sportot űztem abból, hogy találják ki, mi a rajzaimban a humoros. Merthogy a vicc és a humor között óriási a különbség. A humor és a tragédia azonban nem állnak messze egymástól. A karikatúra Kaján Tibor és Tettamanti Béla szerint is kimondottan szomorú művészet. – Véget ért az egyetemi élet, pályát kellett választani. És ez megint nem a rajzolás lett. – Szerkesztő gyakornok lettem a tv ifjúsági osztályán 1971-ben, de egy év után otthagytam. A személyzetis csodálkozva mondta: innen nem szoktak maguktól elmenni az emberek. De én nem tudtam megszeretni. Egyetlen műsoromat a 15 éves KISZ-ről készítettem. Más nem akarta elvállalni. Meghallottam, hogy embert keresnek a közgazdasági egyetem egy évvel korábban indított számítástechnikai tanszékére. Átmentem hát oda tanítani. – Ifjú tudomány volt a számítástechnika a hetvenes évek elején. Honnan értett hozzá? – Hát nem is értettem. Egy évig egy órával jártam a diákok előtt, de nem vették észre. Kiderült, hogy szeretek és tudok is tanítani, elindultam a tudományos pályán, de rájöttem, nem ez az én utam. Sokat tanultam a főnökömtől, aki nagyon szellemes ember volt. Ő magyarázta, hogy figyeljem meg, a viccek felépítése, poéntechnikája leírható a rendszerelmélet és a kibernetika szabályaival. A nyolcvanas években egy akadémiai rendezvényen Pécsett tartottam is erről egy nagy sikerű előadást. Gondoltam, könyvben megírom, de a tizenötödik oldalnál rájöttem, hogy unalmas dolgozat lenne. Túl bonyolult ahhoz a humor, hogy érdemes volna tudományosan megmagyarázni. – Kétségkívül a karikatúrában sem kimondottan a rajztudás, hanem a szellem számít. Önnek is mintha másként járna az agya, mint az emberek többségének. – Rajzolni, aki meg akar tanulni, az megtud. A nagy öregek, Réber László vagy Hegedűs László még tanulták, de nem ettől voltak jók. Van egy társaságunk, a Koksz műhely (Kortárs Karikatúra és Szatirikus Képzőművészet – H. K.), amelyikben nemcsak karikaturisták a tagok, hiszen a szatirikus művészet nem kizárólag ezt a műfajt takarja. Ebbe a körbe például karikaturisták, festők, szobrászok, fotósok mellett Gyulay Líviusz is beleértendő. – Annak idején könnyebb volt a karikaturisták élete, hiszen létezett egy Ludas Matyi, amelyik kenyeret adott nekik. Ma inkább takarékoskodnak az újságok a rajzon. – A Ludas Matyi nemcsak nagyon népszerű volt, de egyfajta katalizátorként is szolgált a politika és a hétköznapok között. A bosszúságokat, a népszerűtlen döntéseket humorral lehetett feloldani, enyhíteni. Alapvetően semmi vicces nincs abban, hogy két ember áll egymással szemben, az egyiknek nagyobb az orra, a másiknak kisebb, és alá van írva a poén. Ha letakarjuk a szöveget, látjuk, hogy maga a rajz egyáltalán nem humoros. Vannak tehát karikaturisták és vannak viccillusztrátorok. Ez nem degradálás. Jean Effel, aki aztán igazán név ebben a szakmában, magát is viccillusztrátornak határozta meg. Föld S. Péter barátom azonban feldolgozta a Ludas Matyi egy régebbi évfolyamának a rajzait, és megállapította, hogy a karikatúrák nagy része vicces közhely volt. A rajzos karikatúra azért terjedt el, mert a sajtóban ez jelenhetett meg. És mivel sajtóműfaj, elvárják tőle, hogy aktuális legyen. Ezek után el kellett döntenem, hogy számomra mi a fontos. Vicces legyek vagy elgondolkodtató? A kettőt persze nem kell szembeállítani, mert mind a kettőre szükség van, csak nem kell őket összekeverni. A táncdalfesztivál is jó, meg Louis Armstrong is, csak nem egy kategória. Inkább az a baj, hogy a fiatalok nem nagyon jönnek, mert nem látják a kifutási lehetőséget. A rendszerváltás előtt minden lapnak volt állandó karikaturistája, aki benn élt a szerkesztőségben, és amit ott hallott, abból megvolt a téma. Ma olcsóbb azt a felületet teleíratni. – Nem gondolkoztak még azon, hogy kartellbe kellene szerveződniük a szakma védelmében? – A MÚOSZ karikaturista-szakosztályának az elnöke vagyok. Azért vállaltam, mert fennállt annak a veszélye, hogy szétesik a társaság. A MÚOSZ próbálkozott valamiféle szakmai érdekvédelemmel, közzétett egy listát minden sajtóműfajban, hogy mi legyen az az ár, ami alá nem kellene menni. A versenyhivatal azonban emiatt megtámadta, sőt meg is büntette a szervezetet. Van, aki odaadja a rajzát ötszáz forintért, csak hogy jelenjen meg. És vannak, akik nagyon keményen dolgoznak, hogy megéljenek. Festenek, rendezvényeken portrékarikatúrákat rajzolnak. Gondolkoztam azon, hogy kellene egy ügynökséget alapítani, amelyik közvetítené, segítené a művészeket, hiszen a karikatúra nemzetközi árucikk. Eladható. Az ügynökség megvédené a szellemi tulajdont is, mert e tekintetben elég rosszul állunk. Csak a kollégák nem nagyon merik érvényesíteni az érdekeiket, mert ha perelnek egy eltulajdonított ötletért vagy egy szerkesztőséget a jogtalanul, engedély nélkül közzétett művükért, akkor ott végleg bezárnák az ajtót maguk mögött. Előfordul persze, hogy valaki más ötletét használja, még úgy is, hogy nem is rossz szándékból, hanem véletlenül. Azt hiszi, hogy ő találta ki, pedig már látta valahol, onnan ugrott be. De klasszikus ötleteket nem illik ellopni. Én törekszem arra, hogy csak azt rajzoljam meg, ami tényleg az enyém. – Könnyű helyzetben volt mindig, hiszen soha nem a karikatúrából akart megélni. – Azért végigkísért a rajz, hiszen az egyetemről három évre elmentem a Számalk Könyvkiadóba, ahol szakkönyveknek címlapokat is terveztem, majd a közgazdasági egyetemen megalakítottuk húsz évvel ezelőtt az Aula Kiadót, amelynek tizennyolc évig irodalmi és művészeti vezetője is voltam. Akkor még volt piacuk az egyetemi tankönyveknek. A diákok megvették, nem másolták, mint ma, sőt a szakma is ezekből tanult újra a rendszerváltás után. – Van önnek technikai specialitása is, ez pedig a számítógépes karikatúra. Logikus persze, hiszen életének nagyobb részében számítástechnikával foglalkozott, miért ne használta volna a rajzoláshoz is. Mondhatjuk, hogy ebben világelső volt? – Nem tudom, hogy én voltam-e az első, de a nyolcvanas évek elején, amikor pályamunkát küldtem egy montreali karikatúrafesztiválra, az enyém volt a katalógusban az egyetlen rajz, amelyik számítógépen készült. Az első DigitArt fesztivált 1988-ban rendezték meg a Műcsarnokban, ahol kiállították két rajzomat, azok is számítógéppel készültek. Ma már sokan dolgoznak így, a mai fiataloknak ez természetes. Kezdetben én is csak a kézzel készült rajzaimat próbáltam meg számítógépre másolni. Nagyon nehéz volt, kicsi a képernyő és rossz a felbontás, és még nem egérrel rajzoltam – nem volt egerem –, hanem billentyűzettel, és pixelenként kellett bevinni a vonalakat a gépbe. Persze ezt is hamar meg lehetett tanulni. Egy időre abbahagytam, volt más dolgom, akkor kezdtem újra, amikor komolyabb gépem lett. – Mi az, ami a világban foglalkoztatja, amiről azt gondolja, hogy érdemes megrajzolnia? – A kétarcúságot. Hogy van az, hogy valami az egyik oldalról tetszik, a másikról meg nem? Ez már maga a feszítő dialektika. A probléma, hogy valami jó is, meg nem is jó, önmagában nevetségessé teszi. Ezt szeretném mindig: kiemelni, megmutatni a fonákot. Hogy ugyanarról lehet dicshimnuszt zengeni, és le lehet rántani a sárga földig. – Kell ehhez egy kis gonoszság is? – Sajnos nem vagyok gonosz. Ha az lennék, akkor biztosan jobb karikaturista lennék. | |||||
| Küldés e-mailben| Szóljon hozzá a fórumban| Nyomtatható verzió | |||||
• Kiadja a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. • Tel: 476-2131
• E-mail:szerk@magyarnemzet.hu • HU ISSN 1418-155X
• Copyright Magyar Nemzet 2001-2007
Hibabejelentés: uzem@mno.hu
