Az asszony, aki túlélte Sztálin halálát

Rapszódia Szibériából

Az asszony, aki túlélte Sztálin halálát + Videó

Bárány Krisztián

2012. április 05., csütörtök 06:30

Bori néni ma is abban a budai lakásban lakik, amelyből 1945. szeptember végén elhurcolták a hatalom ügynökei. Egy emberöltő telt el azóta. Mikor beléptem a lakásba, egy idős asszony fogadott, örömmel.

Nyomtatás

A nappaliban a több száz könyv, illetve a kis asztalon a Standard-ügy feliratú DVD, azt hiszem, igazán művelt asszonyra utalnak. Ha az utcán láttam volna először, eszembe se jutott volna, hogy közel 9 évet élt, küzdött és dolgozott a Gulágon. Pedig férfiakat meghazudtoló módon napi 16 órában dolgozott, gyakran mínusz 50 fokban. Nap mint nap a korai reggeli után el kellett fogadnia, hogy a nép ellenségének nevezik őt a szovjet katonák. Több millióan nyeltek ilyenkor egy nagyot, és léptek át a megpróbáltatások küszöbén. Emlékeit és a kommunizmusról alkotott véleményét kameráink előtt osztotta meg.

Lemberg gyűjtőtábora után Szibéria következett

„Amíg kint voltam, közel 9 évig, nem ettem mást, mint búzát, árpát, zabot, rozst. Kása, kása, kása, ugyanolyan leves, ugyanolyan kása.”

Ami számunkra történelem, az Bori néni számára fájó emlék. Olyan pontosan magyarázza, merre is van az oroszországi Norilszk, mintha egy GPS igazítana útba. Az internetnek köszönhetően a történelem számára is valósággá válik, több képet is kinyomtatott már a városról, melyet hat évtizeddel ezelőtt ő is épített. A Gulágon „volt minden, amit az ember elképzelhet”, gyilkosságok, öncsonkítások, testi és lelki bántalmazások. A skorbut, az ekcéma mellett a dermesztő fagy volt a legnagyobb ellensége az emberi szervezetnek, ahogy Bori néni mondja, aki munkaidőben elfáradt s leült, annak vége volt.

„Akit tudok legfiatalabb, 14 éves volt, mikor elítélték mint angol kémet. Úgy négyezren voltunk, közülük egy beregszászi, egy kassai, egy budapesti és én beszéltem a magyart. A Gulágon mindenféle náció volt: lettek, litvánok, csehek, románok, oroszok, ukránok, és senkinek nem volt bűne. Volt egy észt barátnőm, aki azért került ki a Gulágra, mert biciklizés közben egy orosz katona elkapta, el akarta venni a biciklijét, a lány azonban jól pofon vágta. A férfi ezután feljelentette őt, mondván hogy a lány közeget sértett. Azt hiszem, nyolc évet kapott, a semmiért.”

Bori néni volt az O–235-ös számú rab, azért került ki Szibériába, mert egy jó barátja, aki 1945 szeptemberében át akart szökni az osztrák határon, a naplójában megemlítette őt. Név és cím bőven elegendő volt a kabátosoknak. Találóan Borbála asszony születésnapján kopogtak be a Marczin-lakás ajtaján, azon az ajtón, amelyen nemrég én is kopogtattam. A XX. századi magyar, de mondhatnám, kelet- és közép-európai történelem sajátos vonása lehet ez az eset. Bori néni szerint még 50–60-an élnek abból a közel 600 ezer magyarból, akik az ő sorsára jutottak.

Az O–235-ös rab ügye
„Fegyverkezés, szervezkedés, kémkedés”

Sabján Ferencné (volt vitéz Horváth Sándorné) Marczin Borbálát a dokumentumok szerint elhurcolása után egy hónappal, 1945. október 27-én tartóztatták le. A harckocsizó gárdahadsereg katonai törvényszéke 1946. január 30-án hozta meg ítéletét, tíz évet kapott. Az ügybe négy fiatalt kevertek bele: az ifjú katonákat, Tiefenbeck Kornélt és Herczeg Istvánt, utóbbi volt annak a bizonyos naplónak a tulajdonosa. A férfi a nyugati fronton sérült meg a háborúban, Bori néni szerint bűne az volt, hogy angol katonával feküdt egy kórteremben. A negyedik személy, Bori néni 17 esztendős barátnője, Rorh Magdolna volt. Marczin Borbála az utolsó élő szemtanú.

Fotó: Marczin Borbála

„Az a rendszer nem volt jó! Hiába mondják, hogy építjük a szocializmust! Mit építettek?! A zsebüket, nem?!”

Azt hiszem Bori néni elbeszélései, nemcsak a történészeknek, hanem többek között az iskolásoknak is rendkívüli forrásai lehetnek, legyen szó magáról a Gulágról vagy átfogóbban a kommunizmus világáról. Véleményét nem is rejti véka alá, rajztanárnak készült, az élete azonban egy naplóbejegyzés miatt kettészakadt. Az álmait soha nem adta neki vissza senki, mégis azok a régi, tizenéves korában szült álmok adták az erőt, hogy túlélje. Ahogy ő mondja: túlélte még Sztálin halálát is. 1953 márciusában, mikor kiderült, hogy az „eszme megtestesítője” örökre elmúlt, a Gulágokon sokan örömre fakadtak. Bori néni, visszaemlékezése szerint, azokkal a rabokkal, akiknek arcára a halálhír mosolyt rajzolt, már soha többé nem találkozott. Ő csak állt egy helyben a hírrel, amely gyakorlatilag tízezreknek jelentette a túlélést, a haláltusa végét, a pontot az utolsó mondatra, hogy soha többé ne hallja: „Átadom a nép ellenségét!”

Mert nem volt az, hogy is lett volna? Ő csak az életét akarta élni, gyerekeknek akart rajzot tanítani, de lesöpörték az álmai padlását. Sok ezer rabtársához hasonlóan életét az alapoktól kellett újraépítenie. Norilszkből a hazatérés hosszúra sikeredett, de legalább ezen az úton megismerte a későbbi férjét, az egykori katonatisztet, akivel új életet kezdhetett.