Az ember, aki hallotta a trianoni harangokat + videó

Az ember, aki hallotta a trianoni harangokat + Videó

Bárány Krisztián

2012. június 04., hétfő 06:45

Ma már csak néhányan élnek azok közül, akik hallhatták a trianoni béke ellen megkonduló harangokat. Bernáth Zoltán 97 esztendős, különleges történetek vannak a tarsolyában. Zoli bácsi könyveket is írt, melyekben kifejtette véleményét a magyarság XX. századi sorsfordulóiról. Mi azonban nem a könyvekre, hanem a trianoni árnyak alatt felcseperedő gyermekre és az Észak-Erdélybe bevonuló 25 esztendős katonára voltunk kíváncsiak.

Nyomtatás

„Csonkaországban ahány hely volt, annyiféleképpen zajlott le Trianonnak a gyászünnepsége. Voltak, ahol a harangok zúgtak, máshol felvonulásokat szerveztek. A legnagyobb élményt azonban a határ látványa jelentette. Aki átjött a határon, ahol hosszú ideig nagyon vérzett a seb, láthatta, hogy milyen alkotások, szobrok, virágszőnyegek, feliratok, versek vannak elhelyezve. Közvetlenül a határ környékén ott több „harang szólt”. Ez nem jelenti azt, hogy beljebb nem fájt annyira, de akinek át kellett kiáltania a határon: »Anyuka, hogy vagy?!« – azt hiszem, érthető, hogy ott sokkal jobban fájt…"

Egy négyéves gyermeknek nem lehetett könnyű megértenie, hogy erdélyi rokonai egyik napról a másikra már a román államhoz tartoznak. Ahogy filmünkből is kiderül, egy szerelmesnek sem lehetett egyszerű felfognia, hogy kedvese a határon túl rekedt. Bernáth Zoltán négyéves volt, mikor országszerte megkondultak a trianoni harangok. 1920. június 4-én ez a négyesztendős gyermek a harangzúgás alatt nagyanyja meséit hallgatta a történelmi Magyarországról. A mesék után következtek az irredenta versek. Ez a szellemiség keltette életre azt a nyíregyházi előadást is, ahol Zoli bácsi kisiskolásként részt vett.

A 7 éves Zoltán (balról a második) és barátai

A 7 éves Zoltán (balról a második) és barátai

Fotó: Bernáth Zoltán

Szerencsés Károly történész az MNO-nak adott interjújában elmondta, a diktátum aláírása utáni első időszakban a civil kezdeményezések voltak elsődlegesek, hiszen állami szinten a nemzetközi egyezmények miatt nem lehetett fellépni a döntés ellen. Az állam szinte kizárólag az oktatás területén tudott hozzájárulni ehhez a szellemiséghez.

1923. május vége – színültig megtelt a nyíregyházi színház. A színpad mögött, ahogy Zoli bácsi meséli, száz tündér, száz törpe s húsz királynő várta, hogy lehulljon a függöny. Az egyik kis királynő kipillantott a nézőtérre, nemzetiszínű szalagok, revíziós ereklyék és a legfontosabb, a több száz néző már a helyén volt. Az irredenta színdarabot Zoli bácsi édesanyja rendezte mint a Szociális Misszió elnöknője. A sok gyerekszereplő azért kellett, hogy biztosítva legyen a telt ház, így sikeresen zárulhatott az adománygyűjtő akció is. Az ország több pontján működtek a nyíregyházihoz hasonló missziótársulatok, melyeknek egyik fő feladata a határon túlról érkező magyar menekültek támogatása, ápolása és ellátása volt. Ez a tavaszi előadás volt az ifjú Bernáth Zoltán első fellépése. Büszkén meséli, hogy az est folyamán a főispán fiával még irredenta verset is szavaltak. Trianon árnyait azonban a manók és tündérek sokasága sem tudta eloszlatni. Mégis példaértékűnek számított a nyíregyházi előadás, ahogy szerte az országban a sok ezer hasonló rendezvény is. A magyarság ugyanis összefogott. Határon innen és túl egy gondolat vezérelte dédapáink kortársait. Az összefogás és a szeretet áthajolt Trianon árnyai felett.

„Nagyanyám kisgyerekként állandóan arra tanított, hogy ha felnövök, az elszakadt területeket vissza kell foglalni.”

A nyíregyházi kisiskolás felnőve katonának állt, a háború idején tüzérként szolgálta a hazát. Mindaz, amit gyerekként otthon és az iskolában tanítottak neki, s mindaz az érzés, ami a Hiszekegy elmondásakor átborsózott rajta, valósággá válhatott. A történelem viharaiban, egy máig jelentős lélektani állapot volt, hogy 1938 és 1941 között visszacsatolták Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részét. Zoli bácsi szerint Magyarország nagyon nehéz helyzetben volt. A trianoni határok közé szorult országot ugyanis Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia államai fogták közre. Nyugatra csupán Ausztria felől volt „szabad” az út, egészen az 1938-as német megszállásig.

„Minden revíziós törekvésünk nagy nehézséget jelentett, már csak azért is, mert a nyugati hatalmak nem akartak velünk szóba állni. Az is akadályozta a revíziós törekvéseinket, hogy a magyarság a becsület és a tisztesség útján haladt végig. Könnyű lett volna Hitler szövetségeseként behódolni, elfoglalni egész Szlovákiát, elfoglalni Romániát, de Horthy kormányzóék igen okos politikusok voltak. Az a módszer, amit Hitler alkalmazott, az a magyarságnak nem felelt meg. Mi realisták voltunk, és tudtuk azt, hogy az egész történelmi Magyarország visszaszerzése képtelenség. Az a hatalmas felgyülemlett politikai, gazdasági és katonai erő, ami bennünk volt, megijesztette Romániát, továbbá az Erdélyben élő magyarok is mozgolódtak. Ennek következtében a románok beleegyeztek abba, hogy Erdély egy részét átadják, s Németország és Olaszország közreműködésével állapították meg a határokat."

Valóra válik a nagymama meséje

Bernáth Zoltán m. kir. honvéd tüzér felderítő járőreként 1940. szeptember 5-én az elsők közt léphette át a trianoni határt. A 72 évvel ezelőtti, észak-erdélyi bevonulásról őrzött emlékeit az MNO kamerái előtt mesélte el:

Zoli bácsi számára felejthetetlen élmény az a két hét, s nemcsak a bevonulás, hiszen az több volt egy katonai masírozásnál. A családok, barátok, szerelmesek újratalálkozása szimbolizálta a magyarság összetartozását. Azonban gyorsan megjegyzi, nagyon nagy öröm volt az, hogy Észak-Erdély visszakerült, de nagy fájdalom is. Arad, Brassó, Temesvár visszacsatolása ugyanis szóba sem került. Közel 400 ezres magyar kisebbség az úgynevezett Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt maradt. A bevonulás szeptember 13-án véget ért, mikor a magyar honvédek elérték a Székelyföld déli részét. Észak-Erdély élete az egykori katonatiszt emlékei szerint két hét alatt felpezsdült. A nyüzsgő élet pillanatképei mellett Zoli bácsi még egy különleges anekdotát őriz a hazatérés napjaiból. A honvédek ugyanis – visszaindulva Budapest felé – arra lettek figyelmesek, hogy minden erdélyi település határában a kőkeresztek mellé felállítottak egy-egy Horthy-képet is. A katonák közt így elterjedt a mondás: „Milyen csodálatos a kormányzó, akármerre megyünk, mindig ránk néz!” Ahogy a 97 éves veterán erről mesélt, már az járt a fejemben, hogy rákérdezek, mondja el a saját véleményét a kormányzóról. Meglepő s különleges választ kaptam:

Nem ért véget a magyarság kálváriája

Nem sok katonatiszt tud ma már mesélni Horthy Miklósról, ahogy az 1940-es bevonulásról sem. Zoli bácsi emlékezetében dicső pillanatok lehettek azok a napok, azonban ahogy Horthy Miklós is leírta emlékirataiban, a magyarság kálváriája korántsem ért véget.

„A második bécsi döntés ugyanazokat a határozmányokat tartalmazta, mint az első. A megszűnt határ mindkét oldalán nagy volt az öröm; az emberek nem sejtették, hogy milyen rosszindulatú szempontok érvényesültek a döntőbíráskodásban. Első pillanatban még az sem zavarta meg az általános örömöt, hogy a határt szembeötlően ésszerűtlenül vonták meg, mert vasútvonalakat meg közutakat vágott ketté és városokat közüzemeiktől szakított el. Midőn szeptember elején bevonultam, igazán nem sejtettem, hogy valamikor Erdélynek még ezt a részét is újból elveszítjük, méghozzá milyen szörnyű körülmények között!”

Bernáth Zoltán végigjárta a magyar honvédek passióját. 1944-ben még hadnaggyá léptették elő a keleti fronton, aztán jött a szovjet offenzíva, miközben tízezrek estek el a csatatereken vagy kerültek fogságba.

"Az a helyzet, hogy Jaltában elárulták Magyarországot. Ennek következtében Magyarország megszállt állam lett. A Szovjetunió pedig Magyarországot be akarta kebelezni. Persze nem azonnal, hanem olyan lassú léptekkel, ami arra vezet majd, hogy a szovjetek a teljes hatalmat megszerzik. Első lépésként a vezető réteget építették le: miniszter, államtitkár, főispán, főszolgabíró – megindult az eljárás ellenük és utánanéztek, hogy ki mit követett el. Az igazolási eljárás, az internálás, a kitelepítés, a kényszermunkatáborok, a népbírósági eljárások – mind arra szolgáltak, hogy leépítsék a magyar társadalmat. Így szétmorzsolják a társadalmi rétegeket, minden csoportot meg akartak szüntetni, többek közt az egyházakat is, mert ahol csoport van, ott összefogás van."

A XX. század viharairól sokan csak a tankönyvekből olvashattak, kevés szemtanú él már csak az 1920-as évekből. Zoli bácsinak sajátos, hosszú élettapasztalat útján kialakult felfogása van a XX. századi magyar múltról. Megélte a trianoni társadalmi sokkot, a bécsi döntések virágesős örömmámorát, a világháború poklát és a Rákosi-rendszer megtorló intézkedéseit. Az összefogás, amiről többször is hallottam az interjú alatt, azt hiszem, ma is szükséges. Emlékezni kell mindazokra, akik feláldoztak valamit azért, hogy a jövő jobb legyen. Hittek valamiben, nekünk ezért is kell ma, Trianon napján gyertyát gyújtanunk.

„Minden revíziós törekvésünk nagy nehézséget jelentett, már csak azért is, mert a nyugati hatalmak nem akartak velünk szóba állni. Az is akadályozta a revíziós törekvéseinket, hogy a magyarság a becsület és a tisztesség útján haladt végig. Könnyű lett volna Hitler szövetségeseként behódolni, elfoglalni egész Szlovákiát, elfoglalni Romániát, de Horthy kormányzóék igen okos politikusok voltak. Az a módszer, amit Hitler alkalmazott, az a magyarságnak nem felelt meg. Mi realisták voltunk és tudtuk azt, hogy az egész történelmi Magyarország visszaszerzése képtelenség. Az a hatalmas felgyülemlett politikai, gazdasági és katonai erő, ami bennünk volt, megijesztette Romániát, továbbá az Erdélyben élő magyarok is mozgolódtak. Ennek következtében a románok beleegyeztek abba, hogy Erdély egy részét átadják, s Németország és Olaszország közreműködésével állapították meg a határokat."

Címkék

Trianon, II. világháború, Horthy Miklós, Adolf Hitler, irredentizmus, revízió, Észak-Erdély, Bécsi döntés