Both Miklós, a Napra frontembere, egyben a nemzet Stenk Kapitánya elereszt egy adrenalingazdag poént a terminálon: „ha most berobbantanák ezt a gyülekezetet, bizony komoly veszteség érné a magyar világzenei életet”. Persze visszakoz, „csak vicceltem”, mégis megy a hajnali hümmögés: igaza van. Fél óra múlva startol a gép, a hazai nép- és világzenei élet krémje (pontosabban annak egy része) Koppenhágába, az idei World Music Expóra (Womex) repül, hogy piacosítsa a magyar virtust.

A világ legnagyobb zenei vásárán nyitó gálaműsort adni tényleg truváj. A berlini székhelyű Womexet 1994-ben alapította Ben Mandelson, mára pedig a helyzet az, hogy ami/aki nincs jelen a minden évben más európai városban megrendezett világzenei vásáron, az a szakmában gyakorlatilag nem létezik.

Szemdörzsölés, landolás, Koppenhága, cúgös-ködös, nyirkos ősz. Lehetnénk bárhol: Torontóban, Rotterdamban, Dublinban vagy Hamburgban: az építészet, az utcakép univerzális unalma itt is nyomasztó, Budapest a dán októberből szemlélve igazán paradicsomi.

A magyar virtus először tulajdonképpen nem is a kilúgozott, falanszterszerű gálahelyszínen, hanem a zenészek szálláshelyén, a japán rémálomra hasonlító kabinhotel neonfényes aulájában csúcsosodik ki. Dresch Mihály a déli spleenben a furulyáját fújja, miközben néhány afrikai vendég épp becsekkol a recepción. Transglobal underground, így megy ez.

Nyitott nemzet, csupa kedvesség és előzékenység, mégis Something is rotten, a klasszikus liberalizmusnak, a kor értékvesztésének és a kényszeres rendezettségnek valami olyan keserű elegye érhető tetten itt is, amiből kirí az ősi pentaton hangsor, a szenvedélyes kárpát-medencei világzene pláne. Nem éppen Bubamara, de lehet sejteni, a Hungarian Heartbeats című show-val eleve nyerő pozícióban vagyunk.

Lemegyünk a föld alá, feldereng a Rekonstrukció lírai snittje, s már süvít is velünk a vezető nélküli, automatizált metró az alagútban. A magunkfajta káeurópai kispolgár ilyenkor előre tolul, okostelefonját mereszti, dokumentálja-videózza az alagutat, a business casualban utazó dánok meg birkatürelemmel nézik az első szélvédőhöz tapadó turistát. Megérkezünk. Zenészeink már hangolnak, nagy az izgalom. A bejáratnál diplomáciai sürgés-forgás, államtitkárok, a dán kulturális miniszter és fesztiváligazgatók mondják egymásnak a globális jelrendszer szerinti howdoyoudo-t. Mert a világzene nemcsak piac, hanem diplomácia is: gazdasági és külpolitikai – egyszersmind – nemzetstratégia, aminek szívből örülünk.

És tűzzünk is mindjárt ide egyet a magyar gálaműsor előtt ellőtt hangzatosságok közül, mert Csizmadia Norbert helyettes államtitkár köszöntőjében akad magvas igazság is: a világzene nem misztikum, hanem színtiszta kereskedelmi fogalom, és ami a világzenében trend, azt némi fáziskéséssel leköveti a gazdaság is. Ha ez így van, a magyar gála több mint presztizs. Jó gazdasági üzenet lehet, ráadásul nem titkolt cél, hogy néhány év múlva Budapest rendezze a Womexet.

Magyar borok és magyarnak szánt falatkák mellett a királyi VIP-fogadóban van lehetősége a legfontosabb hölgyeknek és uraknak az elevator pitch-ekre, a gála előtt a színpadon pedig három perces felkonfokra, amelyekből – kellemes meglepetésre – egyértelműen kirajzolódik, hogy a pesti politika képviselői nem hogy nem beszélnek mellé, de ismerik, falják is a világzenét. Míg Csizmadia Norbert Togo-ról és Beninről is tényszerű információkkal szolgál, sőt, úgy véli, Etiópiában született meg a disco alapja, az igazi world music-kal kevert funky, addig Kovács Zoltán államtitkár egykori erdélyi útjairól mesél, amikor feleségével közösen gyűjtött folkot, és látogatta a legendás gyimesi prímást, Zerkula Jánost.

Kövecses út szélén – Szalóki Ági és a hallgató mint műfaj

Fotó: Hangvető Zenei Társulás/Eric van Nieuwland

A kötelező köhögéskűr után elcsendesedik a nézőtér, és felsétál a színpadra a magyar csapat. „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik”, kis túlzással szemvillanás alatt hipnózisba kerülnek a dánok és egyéb nemzetek. A Tükrös autentikus folkkal, verbunkkal és táncbemutatóval nyit, aztán már pásztázik is tovább a reflektor, Szalóki Ági reszketeg, gyönyörű cigány hallgatója után a Söndörgő és a mediterrán nővé érett Tompos Kátya kever balkáni ízt az elegybe, aztán tényleg úgy, mintha az egész valami izzó áramba rendeződne, veszi át a főszerepet Balogh Kálmán, Lukács Miklós és a cimbalom.

Mindeközben pedig, igen, itt, a jóléti társadalom egyik mintaállamában, a sápadt Északon minden érzelgés nélkül muszáj rögzíteni: magyarnak lenni jó, kincs, semmire sem cserélhető büszkeség. A homogén hömpölygés dramaturgiai csúcspontján Both Miklós és a Szokolay Dongó Balázs, aztán a sorban mögéjük sorakozó többiek csavarnak egyet a world music-áhítaton: kapnak a dánok a magyar stenkből rendesen. Pedig az őszülő bárd, Dresch Mihály még csak most emelkedik, jön az újabb Tükrös-blokk, Szalóki Ági újra és aztán, tuttiban a finálé.

Finálé, tuttiban

Fotó: Hangvető Zenei Társulás/Eric van Nieuwland

A vége, persze, állva ünneplő közönség és vastaps. Fogadás sonkával, házias kalbásszal, alsó-középkategóriás borral és a dj-pultról urbánus-népi keverttel az üvegpalota kékes hidegében. Hungarian heartbeats. Jó cím, találó, sikerült. A kabinhotel másnapi csendjéből is gratula a mieinknek, vi er stolte af musikerne, vagy ilyesmi.

 

---

U.i.: Mintegy update érkezett Both Miklós sms-e: „Tegnap azért szereztünk egy kis jó hírnevet hazánknak”. Miklósnak ehelyt köszönjük a rovatnevet, hiszen a stenk az ő szavajárása.