Berecz András mesemondó egyszer azt mondta, hogy a Mátyás királyos mesékben benne van a magyarság mentalitásának, életszemléletének a gyökere. Hogy Gál János őrvezető (1. székely határőr-zászlóalj) háborús története majd az idők folyamán milyen irányba fog formálódni, és lesz-e belőle „népmese”, azt a jövő dönti el, mint ahogyan azt is, hogy a saját közösségében rögzülni fog-e története.

Pozitív, egyetemes üzenete már mindenesetre kiforrott a visszaemlékező gondolataiban. Mondanivalója még nem ért fel a Mátyás királyos mesék színvonaláig, de üzenetében csatlakozik mindahhoz a több évszázados magyar népi emlékezetkultúrához, amely folyamatosan alakul, változik és meghatározza ma is a gondolkodásunkat, jövőképünk kialakításában segít. Ha elszakadunk mindettől az emlékezeti példatártól, akkor, ha majd helyt kell állni a jövő nehéz helyzeteiben, kevesebb lesz az igazodási pont, ami a döntésképtelenséget vagy a hibás döntéseket segítheti elő egy közösség esetében.

1945 tavaszán a sok Nyugatra sodródott magyar katona már a háború végét várta, nem szeretett volna többé részt venni az értelmetlen küzdelemben. Gál János a neuhammeri (Németország) kiképzőtábor közel 40.000 magyar katonájának egyikeként indult el déli irányba, az osztrák területek felé, hogy meneküljön a szovjet front közeledte elől. A csapatparancsnokok sokszor a német vezetéssel szembeszállva mentették katonáik életét. A kisebb létszámú fanatikus tiszteket leszámítva, csak azért maradtak alakulataikkal parancsnokaik, mert a legénységet nem akarták magára hagyni semmilyen körülmények között. A háború utolsó napjai Gál őrvezető visszaemlékezésében:

„Akkor készültségbe helyezték az egész alakulatot február elején, még ki se vót virradva, s onnat menekülés le Csehországnak. Vót egy pár szekér, s azokra felraktuk a tartalék zászlóaljnak mi dolgai vótak, s ezeket a nagy német szekereket olyan es vót, hogy mi emberekül húztuk. Akkor már a háborúnak vége felé vót, a gépkocsikba benzin se vót sehol. Úgy megindultunk gyalog, azt nem tudom hány kilométert, hogy 1945. március 4-én lett a pihenő. Az oroszok nyomultak utánunk, s aki lemaradt, annak vége vót.

A rajomban vót 18 ember. Négyes sorba mentünk, s minden ember időközönként felváltva az őrséget látta el, s menet közbe a másik három ember aludt. Aztán a szükséges dolgot sem kellett gyakran elvégezni, mert (kacag) élelem se vót nagyon, valami konzervet kaptunk naponta egyszer, de azt es csak menet közbe. Úgy hogy onnat Berlintől lementünk Csehországba, s Josefstadt-ba érkeztünk meg (ma Josefov-Jaromer).

Jó a hangulat a laktanyában
Jó a hangulat a laktanyában

Még hó vót, jeges vót az út, de a sáncok mellett már tarkállódott. Mikor a pihenjt megadták, úgy elestek az emberek, hogy utána alig tudtak felállni, hogy a szállásra bé menjenek. Aztán a mi szakaszunk egy nagy csűrbe kapott szállást, míg a kvártélyt keresték, vót valami gabonaszalma, s abba osztán vagy három napig aludt a nép. Onnat osztán bé vittek a kaszárnyába, Josefstadt-ba, ami valamikor a magyaroké es vót. Ott vótunk majdnem egy hónapot. A kiképzés folyt, foglalkoztattak, éppen nem hevertek a katonák. Josefstadt mellett egy község vót, mán nem tudom a nevit, ott es vótunk szállásolva. S április elején már az oroszok nem messze vótak onnat Lengyelország felől, mán Auschwitz-ot es felszabadították akkor. Hát osztottak bé menet századba, hogy vigyenek ki a frontra, ki vót állítva a zászlóalj századonként a kaszárnya udvarára. Vót egy parancsnokunk, egy ezredes. Ki állott, búcsúztatott el, megmondta őszintén, hogy lehet, sokan nem fogunk megtérni onnan a harcból. Ahogy a búcsúztató elhangzott, az udvaron hátul álló kocsik, amikkel vittek volna ki a frontra, már bé vótak gyútva, akkor a kaszárnya udvarára terepjáró gépkocsin egy altábornagy futott bé, még nem es ért el a parancsnokig, mikor elkiáltotta: áj, áj, visszakozz. Aszongya: nem megyünk a frontra, ennyi kicsi magyar megmarad. Nem küldöm a vágóhídra, ott nem mészároljuk fel (könnyezik). No visszamentünk a kaszárnyába nagy örömünkbe. S akkor akarták, hogy vagonérojzanak bé, s vigyenek Ausztriába. A kaszárnya mellett vót a vasút, fákkal jó sűrűn bé vót nőve a környéke, tavaszodott, de a vizek nem vótak kijőve. Nem vót nyílt terep, de azt képzelje el, mégis úgy jöttek a repülőgépek, hogy ötször fogtunk neki, hogy üljünk fel a kocsikra, míg az ötödikszer sikerült. Valahogy akkor megindult a vonat, s jó sokat mentünk bé Ausztriába.

Mariazell-től (város Ausztriában) Bajorország irányába, arrafelé kerültünk. Üdülő hely vót Mariazell környéke, ilyen villák vótak, mint a Gyilkos-tónál. Kimentünk ott es gyakorlatozni, mikor május 9-én vége lett a háborúnak. Hát lóháton egy hadnagy jön a gyakorlótérre, s az es kiabálta: emberek vége a háborúnak, Hitler meghótt, vége. Osztán bé vonultunk a laktanyába. Ott az angolok jöttek. Osztán ott aszongyák, a puskákat rakjuk gúlába, vége a háborúnak. Jaj, mekkora öröm vót.

Aszongya egy ezredes, hogy no emberek, aki Nyugat felé akar menni, azt ingyen, vízen, levegőben, vasúton, oda visszük, ahova akarja, de aki Keletnek menyen, arról nem felelünk, mert azt az oroszok elfoglalták. A rajomba pestiek vótak, elé veszik a nagy térképet, s mondja az egyik, hogy tudjátok e, menjünk a Fülöp-szigetekre. Mondja a másik: nem jó te oda menni, mert a zsidókat is oda viszik. Erre megint egyik: menjünk Madagaszkár szigetére. Nem jó, nem jó, mert ott sok a földrengés (kacag). Mondja megint egy: menjünk Kanadába, erre aszongya megint a másik: mit gondolsz, oda akarsz menni, ahol olyan hideg van? Nem jó mondták a többiek es, hideg van Kanadába. Ott vót egy alfali es köztök, s aszongya: tudjátok e mit mondok, menjünk Ausztráliába, tél nincsen, kétszer aratnak, s hideg sincs. No, oda megyünk Ausztráliába, mondták.

Valami grófi családból való lehetett az egyik, én a hátánál állottam, s néztem, ahogy tanakodnak a térkép felett. Aszongya: no te Gál, te merre mensz? Hát mondom: én csak látnám meg a gyergyói hegyeket. De hát te ott mit fogsz csinálni, hiszen az oroszok elfoglalták. No és ha elfoglalták. Hát miből élsz meg ott? Mondja ez a pesti. Ne búsuljatok, én megélek az erdőből, mert ugye a szüleim es ilyen erdei munkásemberek vótak, az erdőn dolgoztak. Aszongya erre, halljátok te, Gál az erdőből megél, kitudja hány ezer hold erdője van Gyergyóba. Mondom, te nyavalyatörés, hány ezer (kacag)?…

Ott az angoloknál dolgozni nem dolgoztattak, hát osztán szerteszéledtünk, de váslottunk, hogy jöjjünk haza. S képzelje el, onnat négyen gyalog megindultunk, tiszta gyalog. (…) Osztán én haza jöttem. Így megláttam a gyergyai hegyeket. Még most es élek, de akik kimentek Ausztráliába, az összes meghótt még a hatvanas években. Levelezgettünk, amíg élt, egyik barátommal, s írta, hogy nem bírja azt a trópusi levegőt. Mondom, ki hol született, ott a jó neki.”

Gál János Gyergyóalfaluban élte le életét, a szülőföld szeretete vezette haza, talán nehezebb volt munkás élete, mint azoknak, akik Ausztráliába mentek, de lelkileg biztosan könnyebb. A gyergyói hegyek utáni vágyának többszöri kifejezése üzenet a magyarságnak, hogy ne hagyd el a szülőföldedet könnyelműségre vágyva, mert a saját kultúrádban élve élsz igazán teljes életet. Megpróbáltatásai pedig példa arra, hogy íme, ezt még milyen nagy nehézségben is vállalni kell, ez mutatja meg igazán fontosságát számára, igazolva azt, hogy helyesen tette, hogy hazatért. Gál János „unokáiként” vajon szorult-e belénk a kitartásnak és helytállásnak annyi maradéka, hogy mi ne Ausztráliát válasszuk?

Hogy hazaérjen, ezer kilométert tett meg Mariazelltől Gyergyóalfaluig részben gyalog, részben vonattal, többször kicsúszva a szovjet katonák markából. Negyvenöt év diktatúrát élt át munkásemberként nehéz körülmények között, viselve a m. kir. honvéd bélyegét romániai magyar kisebbségiként, szép öregkort megérve. És mégis ő minden fényképen és videofelvételen mosolyog, mi meg egész nap ágyban, párnák közt panaszkodunk, hogy nehéz az élet, s nem tudunk mit kezdeni magunkkal.