Pár év és senki nem fog élni, aki szemtanúként élte meg az eseményeket, az új generációk számára egyre távolodik az esemény emléke. Mégis a 2. hadsereg története parázsló vitákat tud kiváltani. Vajon mi a probléma? Miért csak részben megoldás pl., ha elolvassuk az eseményről szóló legátfogóbb, történészi igényességgel megírt monográfiát Szabó Péter hadtörténész tollából. (Szabó Péter: Don kanyar, Corvina Kiadó, Budapest, 2001).


A megoldás a kollektív emlékezet állandó változásában, az azt befolyásoló külső tényezőkben keresendő. Mivel a fontos és széles körben megtapasztalt történelmi események vagy korok, amelyek szélsőséges és fájdalmas hatást gyakoroltak az emberek mindennapi életére, kiváltják az emlékezés vágyát. Ahol ez a folyamat megindult, ott lehetséges a korábban átélt szenvedés élményének kiiktatása, az attól való eltávolodás és a fájdalom háttérbe szorítása. Emlékezésre pedig csak a kollektív emlékezet során kerülhet sor, vagyis az emlékezésnek a közös tudatállapotra vonatkoztatás kölcsönöz kollektív jelleget. Egy közösség sajátos jellemzője, hogy szüntelenül az adott közösség létére és történetére reflektáló narratívumokat alkot, majd a folyamatos felidézések és újraközlések során variálja-stilizálja őket, tartósan rögzítve az elbeszéléseket a kollektív emlékezetben és hagyományban. A múlt soha nem passzív és véglegesen lezárt történet, ott rejtőzködik a periférián a gyökeres változás lehetősége, amikor a kollektív emlékezet kánonja új normák szerint rögzül.


Gyáni Gábor történész szerint a második világháborús magyar történet egésze, mint katasztrófa élmény – az elfojtás és a tabusításból is fakadó kényszerű amnézia folytán – lelkileg, valamint értelmileg máig részben vagy teljesen feldolgozatlan. A katasztrófa valóságos tényei, a belőlük adódó traumatikus élmények még a kortársak számára sem mindig váltak (nem a kellő mértékben) érzékelhetővé és tudatossá. Például a megrázó háborús események a cenzúra miatt a maguk korában nem kerülhettek nyilvánosságra, 1945 után pedig egyéb okokból nem tisztázódtak az események.

A Don-kanyar hősei
A Don-kanyar hősei


Mi ennek a káros következménye és mit kell tenni? A traumatikus élmények az elfojtás révén ismétlési kényszert okoznak. A traumatikus múlt feldolgozására és átdolgozására van szükség a jelen lelki békéje és intellektuális szabadsága végett. A múlt traumáival való szembenézés egyenlő egy nép számára egyfajta gondoskodással az erkölcsi épség megóvásáról és regenerálódásáról.


Hasonlóan a harci erőszakkal is alaposan foglalkozni kell, ha már a Don-i elesettekre emlékezünk január elején, mert kissé általánosítva kijelenthetjük, hogy a háború történetírása sterilizálta a háború történetének ezt az összetevőjét. A frontélmény pedig tömeges és meglehetősen egyöntetű tapasztalatnak számított nagyapáink fiatalkorában. Ha a múlthoz fűződő aktív viszonyt nem az átdolgozás, feldolgozás, hanem az ismétlési kényszer és melankólia szabja meg, akkor mindez a történelem kultikus szemléletmódjának teremt kedvező külső és belső feltételeket.
A háború utáni megemlékezések fontos utóhatásai a második világháborúnak, ahol miközben előtérbe állították a harctéri halált, sajnos részlegesen elnyomták annak egyik lényeges következményét: a veszteség felett érzett fájdalmat, melyet Audouin-Rouzeau és Becker francia történészek a francia társadalomra kiterjedő „gyászköröknek” neveznek. A gyász problémája kicsit sem jelentéktelen kérdés az utókor életében. Interjúzásaim során a háborús veteránok ritkán ejtettek könnyet megrázó történeteik elmesélésekor, annál többet viszont utódaik vagy még élő feleségeik, de főleg az elesettek utódai. Vajon hogyan élte meg a magyar társadalom a kollektív gyász élményét, akár az első akár a második világháború esetében? Milyen érzés lehetett 1945-ben fiatalként sétálni az utcán, elrévedezni a szomszédok házain és számolva, hogy melyik családból hány fiatal férfi halt hősi halált a fagyos Don vagy az Aranyos folyó partján, akikkel pár éve még gondtalanul eljátszadoztunk. Nem tudom valaki számolt-e ki magyar viszonylatban efféle statisztikát valaha, de pl. Németországban 1945-ben egy férfira öt nő jutott.

Fotó: Magyar Honvédség

 

Ha nem figyelnénk a háborús erőszakra, az egyben azt is jelentené, hogy sebtében félresöpörjük az útból mindazokat, akik megjárták ezt a nagy próbatételt. A veszteség felett érzett fájdalom fogadtatása leggyakrabban megmarad a célzások szintjén: nem írják le, nem elemzik. Hiszen végtére is, hogyan szenvedtek? Ez az a nehéz kérdés, ami fölött elsiklanak az emberek. 1944-ben a Tölgyesi-szorosban hősi halált halt egy székely határőr-zászlóaljban harctéri szolgálatot teljesítő tiszt, családja évtizedeken keresztül kutatott holtteste után, két temetőben végeztek exhumálást, de máig nem akadtak rá maradványaira. A tiszt fiával készített interjúm megrázóbb volt, mintha egy, az eseményekben részt vett személlyel készítettem volna interjút. A történet lezáratlansága valószínűleg ugyanilyen mély nyomot hagy az unokákban is, melyben felmerül az egyéni gyász kérdése is. Megfigyeltem azt, hogy a volt honvéd nagyapa fiával szemben az unoka az, aki igazán érdeklődik részleteiben a nagyapa története iránt. Összegyűjti emléktárgyait, könyveket olvas a második világháborúról, a nagyapa útmutatásai alapján bejárja a csatatereket stb. A kérdésben figyelmükbe ajánlom a következő honlapot, sosem lehet tudni ki-kit talál meg, ami késik nem múlik.


A második világháború a jövő generációk számára is erős érzelmek forrása marad, ezért a társadalom egy része sosem fog a háborúra hidegen vagy érzéketlenül tekinteni. Ezért az utókor egyre jobban igyekszik láthatóvá tenni a sírokat, amennyire csak lehetséges, azért hogy küzdjenek a nagy öldöklés láthatatlansága ellen, és hogy visszaadják emberi mivoltukat még olyanoknak is, akiknek gyakran csak apró darabjaikat találták meg a csatatéren. A katonasírok keresztjei a háború jelképei, melyek egyesítenek minden katonát, barátot, ellenséget, keresztényt és nem keresztényt. A háborús halottak emlékezetének formába öntése igyekszik a halálból életet teremteni. A háborús emlékműveknél tartott megemlékezések, az elhangzott beszédek  egy morális és állampolgári pedagógia alkotó elemei, mely által az ünnepély idejére a halottak a szó szoros értelemben visszatérnek az élőkhöz.

 

Fotó: Magyar Honvédség

A múlt lezáratlansága és nem kellő feldolgozottsága tápot adhat magvas elvárásoknak, amelyek a történelmi tudatot a jövő irányába fordítják. Ez egyúttal csökkenti a történelmi tudat képességét a jövő megsejtésére, ami rendszerint a múlthoz rögzülés, az elveszett dicsőségen és az elszenvedett megaláztatásokon való rágódás következménye.


Egy 90 éves háborús veterán, aki a közösségének segítségével ki tudta beszélni élményeit és feldolgozni sok év alatt, a következőképpen reagált, mikor családtagjai felszólították a haza indulásra: „jöjjön tata, mert itt fog meghalni.”- volt a kérdés. A volt határvadász honvéd csak ennyit szólt vissza, megszakítva beszélgetését bajtársaival: „nem baj, akkor hazafele megállunk a temetőnél!”.