2014. április 24., György napja

SZEMbeszéd

Hazatér a világháborús veterán + videó

Menekülés a szovjetek markából – Gál János őrvezető története 3. rész
Nagy József

2012. május 03., csütörtök 05:00
Gál János, aki az 1. székely határőr-zászlóalj katonájaként vett részt a második világháború harcaiban, Ausztria területén esett angol fogságba 1945 tavaszán. A fogság azonban csak rövid ideig tartott.

A szabadon engedett magyar katonák ezrei indultak meg ekkor Magyarország irányába, hogy a háború borzalmai után végre hazajuthassanak. Gál János is gyalogosan indult útnak, többször kicsúszott a szovjetek markából, mígnem 1945 nyarára  eljutott Debrecenig. Jánk községben egy tanyán dolgozott egy darabig, végül nekivágott a határnak, hogy átszökjön, és hazaérjen szülőfalujába, Gyergyóalfaluba.

„Mán november vót, jól bé vót felhősödve egy este, mikor közel értem a határhoz, kb. másfél km-re vót ettől a tanyától. Lehetett olyan este kilenc óra. Mikor jövök olyan km formát ide Románia felé, hát a hold kezdett búkálni ki a felhők alól. Vót egy marháknak itatni való kő vállú, oda leültem, mondom megvárom, hogy setétedjen bé mégjobban, de annál jobban tisztult ki. A hold miatt úgy lehetett látni, mint nappal, hódtőte vót. A vállú akác csemetével körbe vót véve, így nem lehetett ide látni szerencsére. A vállun üldögelve megfigyeltem, hogy a román határőr elment balra, s a magyar határőr elment jobbra. S közbe kezdtem enni, met ha elfognak s elveszik az élelmet es, kitudja mikor eszek még. Hát ahogy ettem, elszúnyodtam. Hogy mennyit aludhattam, nem tudom, de amikor magamhoz jöttem, künn vótam a csepleszen kűjel tíz méterre. Mondom, Isten neki. Úgy keresztüljöttem a román határon, hogy se egyik, se a másik határőr nem látott meg.

Székelyek a II. világháborúban
Székelyek a II. világháborúban
Fotó: Nagy József


Bé jöttem vót egy faluba, Pete vót a neve. Petét nem tudom hallotta e? Ma Szatmár megyébe tartozik. Úgy vót a falu a határ felé, hogy az épületek, a jószágokkal hától a határ felé néztek. Én egy ilyen udvarnak neki vettem az irányt, s hátólról elé mentem az udvaron, ahol vót egy ilyen nagy tornácos vályogház. Könyi vót elé menni, me a kerítés napraforgóból vót. Vót egy akkora ablak a házon, mint ennek a hűtőszekrénynek a teteje. Szóltam, kopogtattam vagy háromszor, ez már éjfél után lehetett, de semmi mozgás. Vót egy léca a tornácon s arra leültem. A hátizsákból az élelmet elé vettem, hogy valamit egyek. Nézem, s hát látom, hogy a házon egy kicsi vak ablakon egy ember a fejit kidugta, s visszahúzta gyorsan. De hát csak annyidég vótam tőle, mint ez a fal ide. Mondom, ha még egyszer a fejit kidugja, neki szólok. Hát egy öt perc múlva megint kidugja a fejit. Mondom, jó ember, ha lelke van, adjon reggelig szállást, met az angol fogságból jövök, s gyalog jöttem Magyarországon keresztül. Abba a helybe az ajtót kinyitta, s bé engedett. S éppen disznóölés vót azelőtt, aztán a disznóaprólékból jól laktattak. S aszongya, hogy a határon itt veszélyes a dolog. Itt olyan a divat, hogy szöknek keresztül, csempésznek jobbra-balra, s az embert meg es ölhetik egy igazolványért vagy valamiért. Nem lehet egy-kettőre bé engedni a házba az embert. Maga reggel mehet tovább, de itt egy km-re vannak a határszéli csendőrök, akik lefogják s elviszik. Hanem aszongya, most már a háborúnak vége, papír igazolvány nincs, ezért úgy igazolnak le, hogy megkérdezik hova való, s maga azt kell mondja, hogy petei. Akkor megkérdezik, hogy a papot, a tanyittót, a községbe a bírót hogy híják? Végül a nevezetes embereknek, vagy tizenötnek a nevit felsorolta. S osztán én aszkot a neveket úgy megjegyeztem, hogy örökké mondtam magamba mindegyiknek a nevit (kacag). Reggel amikor megindultam, egy csütörtöki nap vót, s pontoson Szatmárnémetibe hetivásár vót. S pontoson a faluból a nép vonult bé a vásárba, úgyhogy kedvezett a dolog, mert nem mentem egyedül. Méges a csendőr kiszúrt, aszongya nekem: ájak sza meg. Hova való maga? Mondom petei. Aszongya, nem olyan a beszédem. Hát mondom, jó hogy nem olyan, me erdélyi vagyok, csak a háború előtt ide menekültünk, s most mán haza akarok menni. Aszongya, a papot hogy hiják, s mondom a nevit, a bírót, hogy hiják, s még egy tanyittónak megkérdezte a nevit. No, azt mondja, menj, ez vót a másik nagy szerencsém.
Osztán elmentem a szatmárnémeti vasútállomásra. Hát ott a veress kereszttől vót egy kedves nővér, hogy hogy üsmert meg engemet, nem tudom, me én nem üsmertem, de itt alfali vót. A központon laktak, Ávéd Arankának hítták, őrmény származásúak vótak az Ávédok. Azt mondja, azért üsmert reám, me mikor gyermekek vótunk mondogattak örökké miseszógálatot, s én ministráltam örökké a templomba. S ő adogatott a ministrálóknak pénzt. Kérdezi, honnat jövök, met délre az ebéd készen lesz, s itt megebédelhetek a Veress Keresztnél, s adnak egy olyan vonatjegyet, amivel haza mehetek nyúguttan, s nem bajlódik senki velem. Hát én ennek megörvendtem, de annyi eszem nem vót, hogy észrevegyem, hogy amikor mentem bé oda az állomásba egy szerelvény ott állott, s a vagonok ablakai le vótak szúrósdróttal drótozva, hogy abba bíztoson foglyokot visznek. Mikor ezeket elmondja nekem a kedves növér, hát egy fiatal orosz katona bé jő géppisztollyal. Reám nez, s aszongya, hogy nemci, met rajtam vót ez a kék fazonos angol katona zubbony. Ekkor oda szól a nővér egy román sergent major-hoz, s az azt mondja az orosznak, hogy angol fogságból jövök, s Magyarországon gyalog jöttem keresztül, s így jobbra-balra. Erre az orosz aszongya: Ji bit foj mat SS. Veszi a géppisztolyt, nekem tartsa, s azt mondja, menjek elől. Hát mit tudtam csinálni, el kellett menni.
Szatmárnémetibe az állomás, ahogy le vót bombázva, nem lehetett direkt neki menni, kellett egy ilyen kerülőt csinálni, hogy oda bé menjünk a vonathoz. Hát ott a romok közt, ahogy menyünk megpillantok valami óvóhely likat. Mondom, jó vóna most itt meglépni. Hogy az eszem, hogy járta meg, vagy azt ki súgta nekem, hogy mi történjen, de a karomon vót egy finom kicsi karóra, de úgy nezett ki, mintha aranyóra lett vóna, met olyanra vót fútatva. Pontos kicsi óra vót, nálam vót végig a háború alatt. Ahajt lekapcsolom a karomról, s ahogy kísért a hátamnál megfordulok, s az órát a markába nyomom. Csak megnezte az órát s képzelje el, abba a helybe hagyott. S ahogy elment, én abba a likba bé búttam. Rossz téglával bé falaztam magamot, s amíg bé nem setétedett, addig ki nem jöttem. De az alatt mán a szerelvény es elment a foglyokkal, így aztán a Veress Kereszt adott jegyet, de Nagyváradra adta, s ott vót egy egészségűgyi vizsgálat, hogy betegséget nem hozok e. Tíz napig vótam ott, minden nap meg kellett feredni s ennünk es jól adtak. Onnat adtak valóságos olyan jegyet, amivel haza jöttem ide Gyergyóba, s így lett vége az én háborús dógaimnak.”

Kereszthegy - Ismeretlen történet a II. világháborúból
Kereszthegy - Ismeretlen történet a II. világháborúból
A népi emlékezet számtalan történetet őrzött meg a szovjet csapatokkal való érintkezés eseményeiből, de azok a történetek maradtak meg leginkább, amikor a kiszolgáltatott nép fia túl tudott járni a megszálló hatalom eszén, vagy egyéb tragikus események (például nők megerőszakolása, aminek rendkívül nehéz felderíteni a népi emlékezet által megőrzött történeteit, mivel az áldozatok szinte sosem nyílnak meg). Azonban a léleknek mégis élvezetesebb hallani az anekdotikus történeteket, a traumatikus történetek részletei egy idő után bevonulnak a történelemkönyvekbe, és majd onnan szállnak újra vissza a társadalom olvasóközönsége által a közbeszédbe, de az, hogy Gál János hogyan járt át a csendőr eszén, hogyan szökött meg a szovjet katona kezéből, továbbra is inkább fog a gyergyói ember napi beszédtémájaként, talán még viccesebb formában tovább élni, tovább formálódni.

A szabadon engedett magyar katonák ezrei indultak meg Magyarország irányába, hogy a háború borzalmai után hazajussanak. Gál János is gyalogosan indult útnak, mígnem 1945 nyarára eljutott Debrecenig, többször kicsúszva a szovjet csapatok markából.

Elkezdődött...(forrás: Fortepan)