Disznóság

Pilhál György, 2016. január 18., hétfő 12:30, frissítve: kedd 17:14

Nincs mese, meg kell tanulnunk együtt élni a disznókkal. Az igaziakra gondolok. Közülük is a vaddisznókra, azokra, amelyek újabban egyre több nagyvárosunkban rendszeres – hívatlan – vendégek. Sőt, nem is vendégek, hiszen sok közülük már stabil városlakónak számít, itt született, szocializálódott, a szemünk előtt nőtt fel. Hogy félünk tőlük, az legyen a mi bajunk. Ők nem félnek, ellenkezőleg, szemlátomást jól érzik magukat, őket nem zavarja a mi jelenlétünk. Megszoktak, elfogadtak bennünket, és ami örvendetes, úgy néz ki, maradhatunk. Jó tudni ezt.

A viselkedésükön ugyan van még csiszolnivaló (feltúrják a kerteket, fölborítják, kirámolják a szemeteskukákat, ripityává törik a kerítéseket stb.), de ez idővel nyilván változni fog, a disznó intelligens állat. Tanulmányainkból tudjuk, hogy háziasított rokona mennyire együttműködő, értelmes jószág. (Képes például addig ügyeskedni az ólajtó kallantyújával, míg ki nem nyitja.) Fejlett értelmi képességeik miatt rendkívül kíváncsiak – ebből fakad, hogy némelyik vaddisznó időnként fölfedező túrákra indul, akár a belvárosba is. Egy esztendeje történt, hogy a budapesti bazilika környékén egy egész rendőrkommandó üldözött két példányt. Nevezettek a járőrautók láttán vágtába kezdtek (átlagsebességük elérheti az óránkénti 60-70 kilométert), sikerült is lerázniuk az üldözőket. Más alkalommal a Rákóczi hídon láttak egy szelíden kocogó példányt, egy ízben pedig az Astoriánál kaptak lencsevégre egy bámészkodó kocát.
Barátkozzunk meg a gondolattal: disznókkal kell együtt élnünk. Van benne gyakorlatunk.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 18.

hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása