Varga Vilmos emlékezete

Pilhál György

2016. július 11., hétfő 16:21

Ahol felléptek, Liliomfiék romantikáját érezte az ember. Semmi sminkes, öltöztetőnő, súgó, a plakátszövegezéstől a színpad felállításán át a jelmezkészítésig, a ruhák vasalásáig minden tisztet maguk láttak el, mint hajdan a vándorszínészek. Embert próbáló kettősség: odafent szereplőként szárnyalni, idelent intézményként megfelelni. A Magyar Örökség díjas apró színház – ha éppen nem úton volt – a nagyváradi református gyülekezet pincetermében szolgálta a kultúrát. Csöppnyi színpadon, hatvanfős nézőtérrel.

Ha létezett színház, amit a közönség szeretete éltetett, az a nagyváradi Kiss Stúdió Színház volt. Egy hely, ahol még régi értelmében lehetett tetten érni a hivatás alázatát. A társulatot egyetlen színész házaspár alkotta, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos. Szívet szorító Wass Albert-estjeiket nem lehet elfelejteni. Ha Varga Vilmos Márai-verset szavalt, abba beleborzongott a közönség… Ha nem volt színházterem vagy művelődési ház a településen, még a templomból is telt házas teátrumot varázsoltak.

A társulat szombat óta felére apadt. A nyolcvanötödik évét taposó Varga Vilmos azóta már Thália égi színpadán játszik. Talán épp Wass Albert sorait szavalja: „…de harcom végigharcolom / s a lobogót megmarkolom! / Megmarkolom és nem hagyom, / ha le is szakad a két karom, / ha két lábam térdig kopik: / de feljutok a csúcsokig! / S utolsó jussomat, a Szót, / ezt a szent, tépett lobogót / kitűzöm fent az ormokon / s a csillagoknak meglobogtatom!”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.07.11.