Üldöztetés

Százával vitték az egyház embereit

Lakner Dávid, 2016. március 2., szerda 20:51, frissítve: csütörtök 12:32
Hiába zajlott le az 1956 utáni megtorlások első hulláma, az egyházak nem nyugodhattak meg: az állambiztonság továbbra is kitüntetett figyelemben részesítette őket. Volt, akinek több mint tizennyolc évet kellett ülnie a „mindszentyzmus utolsó mohikánjaként”, másra három diák halálát fogták rá egy barlangbaleset után. A Veritas március elsejei, az egyházak hatvanas évekbeli üldöztetéséről szóló estjén jártunk.

„Nem akartuk semmilyen államrend megdöntését, mi csak szentek akartunk lenni ebben a rendszerben” – így válaszolt Tímár Mónika a kihallgató kérdésére 1961 februárjában, miután letartóztatták egy Üllői úti lakásban azokat, akik megpróbáltak a kommunizmus körülményei közt is ciszterci szerzetesi életet élni. Nem csináltak semmi különöset vagy látványosat: Lénárd Ödön atya vezetésével többen összegyűltek a lakásban, amelynek kisebb szobáját alakították ki kápolnának, és igyekeztek a belső összetartást fenntartani azután is, hogy az ötvenes években már megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét. Minderről a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja, Soós Viktor Attila számolt be a Veritas március elsejei, budapesti rendezvényén, melyen az egyházak hatvanas évekbeli üldöztetése volt a téma.

Ki kezdte a szervezkedést? Hát a Szentlélek Úristen!

Szeretett a hatalom ekkoriban „húzd meg, ereszd meg” játékot játszani az egyházi személyekkel is: Lénárd Ödönt és Tímár Ágnes ciszterci nővért, a közösség másik vezetőjét például 1961-ben elítélték, hogy aztán az 1963-as amnesztiával szabadulhassanak, majd 1966-ban újra letartóztassák őket. Az Üllői úton, az Örökimádás-templom mellett rendeztek be egy lakást szerzetesi kolostorként, és a ciszterci rend tanítását kívánták követni. Mikor házkutatást tartottak náluk, akkor is az volt számukra a legfontosabb Soós szerint, hogy az ott lévő oltáriszentséget megvédjék. Lénárd atya tevékenységére voltak különösen kíváncsiak: mint a Keresztény Életben 2013-ban olvasható volt, Szojka Zsuzsanna nővért is arról faggatták, hogy ki kezdte a szervezkedést. „Hát a Szentlélek Úristen” – válaszolta ő, nem kis bosszúságot okozva kihallgatóinak. Szojkát végül két év börtönre ítélték. Végül 1966-ban a közösség több tagja újra börtönbe került, Lénárd Ödön pedig egészen 1977 nyaráig börtönben volt, tizennyolc és fél évet töltött bent.

Ő volt Soós szerint az utolsó katolikus pap, aki politikai okokból ült börtönben, és VI. Pál pápa közbenjárása is szükséges volt, hogy kiengedjék. Zinner Tibor, a beszélgetés vezetője egyenesen a mindszentyzmus utolsó mohikánjának nevezte Lénárdot. Kádár János ugyanis azzal próbált dicsekedni az egyház vezetőjének: itt már egy katolikus papnak sem kell politikai okok miatt fogságban lennie. Egy Magyarországon járt francia domonkos tájékoztatta a pápát, hogy ez nem egészen így van, és VI. Pál közbenjárására részesítették aztán kegyelemben Lénárdot.

Nem tudták, hogy az állambiztonság emberével beszélnek

A hatalom az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül igyekezett ellenőrizni az egyházi személyek életét, ugyanakkor amikor valakit behívott a hivatal megyei megbízottja, előbbi nem sejthette, hogy az állambiztonság emberével találkozik – fejtette ki Soós. Pedig pártállami szervként szorosan együttműködött az állambiztonsági szervekkel, és az egyházak állami ellenőrzésével foglalkozott 1951 és 1989 között. A hivatal 1961 őszétől listát készített azokról, akiket korábban nem fogtak perbe. Az együttműködést pedig sikerült kikényszeríteni: 1961 tavaszán többeket letartóztattak, a püspöki kar pedig körlevélben ítélte el az „államellenes összeesküvést”, megtagadva ezzel saját papjait. Ott volt Kovács István is, akit a győri egyházi tanácsosi tisztre neveztek ki 1976-ig: ő a szigorúan titkos állomány tisztje lett, és a valutával való visszaéléssel megvádolt győri egyházmegyei papok megregulázása is a feladata lett.

Hiába csengett le az 1956-os forradalom utáni megtorlás első nagy hulláma, és zajlottak le a főbb perek, kellettek az újabb ügyek, ezért Soós szerint perek sokasága következett. Még 1958-ban született két párthatározat, melyek az egyházakkal szembeni fellépés irányait szabták meg. A reformátusok részéről például Székely Dezső került persorozatba, és átfogó támadást is indítottak az egyházi személyek ellen Fekete hollók fedőnéven. Említésre méltó még Szunyogh Xavér a bencések közül, illetve Havass Géza egyházmegyei számvevő, aki az 1961-es persorozat kiemelt elítéltje volt. A hatalom azt igyekezett ekkoriban demonstrálni, hogy az egyházakkal szembeni erőszakos fellépés abszolút megengedhető. Csak 1961. február 5-éről 6-ára virradóra közel félezer, 456 egyházhoz köthető személyt tartóztattak le.

Az egyházi személyek iratait meghagyták

A beszélgetést vezető Zinner Tibortól megtudhattuk: amikor a rendszerváltás hajnalán elindult az iratok megsemmisítése, két elv létezett. Egyik volt, hogy elsőként azok iratanyagát semmisítik meg, akiket legutoljára szerveztek be, a másik, hogy azért maradjon is anyag. Így az egyházi személyiségekre vonatkozó anyagok nagy részét megőrizték, hogy fennmaradjanak a beszervezett vallási vezetőkre nézve kellemetlen iratok.

A reformátusoknál halálos ítéletet is hoztak, Gulyás Lajost kivégezték, miközben a római katolikus Mindszenty József az amerikai nagykövetségen kapott menedéket. A forradalom első évfordulóján aztán hatalmas készültség volt, tartottak tőle, hogy készül valami, majd 1961–62 után következett az egyházi perek már említett reneszánsza.

Zinner elmesélte azt is, hogy róla egy Nádházi fedőnevű ügynök jelentett Debrecenben, akkoriban viszont fel sem tűnt nekik, hogy megfigyelik őket. Senki fel nem tételezte, hogy árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát. Mint mondta, őt például zsidó nacionalistának bélyegezték, bármit is jelentsen ez egy debreceni egyetemen, ahova ő épp járt.

Fekete ördögként festették le

A legérdekesebb talán a Veritas Intézet főmunkatársának, Tóth Eszter Zsófiának a kutatása volt: ő Pannonhalma történetét kutatta, és az 1965 szilveszterén történt aggteleki barlangbalesetről számolt be, arról, amelyben három diák életét vesztette. A pannonhalmaiak helyzete már egyébként sem volt egyszerű: 1961. október 23-án volt megemlékezés a gimnáziumban, ami miatt az igazgatót le is váltották, Karsai Géza történelemtanárt nyugdíjazták, és többek között (Szentmihályi) Szabó Péter diákot kizárták. Az állambiztonság nagyon figyelt, és Tóth fel is idézte, hogy nemrég az egyik áb-tiszt fia tett közzé bocsánatkérő nyilatkozatot, megkövetve a vegzált papokat. „Fájdalommal, szégyennel hajtom meg az áldozatok és családjuk, gyermekeik előtt, az egyházak előtt, akik ellen szintén dolgozott” – írta február 25-én Károlyi András, miután a Nemzeti Emlékezet Bizottságának oldalán megjelent édesapja, Károlyi Gyula neve. Tóth Eszter Zsófia szerint fontos gesztusról van szó, és lényeges feladatok vannak még hátra.

A történész szerint barlangászszakkör működött évek óta Pászthory Valter vezetésével, és az aggteleki barlangban is túráztak, ennek pedig volt egyfajta lázadásos jellege is. (Minden évben elénekelték a himnuszt például egy adott ponton.) Hárman lettek rosszul és haltak meg 1965 szilveszterén, a hivatalosságok pedig jó alkalomnak tartották az esetet az egyházellenes agitációra. Pászthoryt fekete ördögként festették le, aki éheztette a diákokat, miközben ez nem is volt igaz, majd el is ítélték, hogy aztán a rendszerváltás után rehabilitálják.

Tóth Eszter Zsófia szerint műtrágya szivárgott be csehszlovákiai oldalról, ez okozhatta a haláleseteket. Kérdésre válaszolva azt is elmondta, hogy a csehszlovákok felelősségét nem vetették fel, és zavarba is jöttek a magyar kommunisták attól, hogy feszültséget okozhat az eset a szomszédokkal. Szilveszterkor egyébként el sem akarták először hinni, hogy valóban baleset történt, és nem év végi viccről van szó: a határőrök is javában szilvesztereztek, ünnepeltek, mikor az esetről értesítették őket.

A Veritas Intézet főmunkatársa kifejtette, hogy átnézte a pannonhalmi állambiztonsági forrásokat, és megdöbbentő, milyen mélységben kellett egymásról is jelenteniük a tanároknak, azt is megítélve, hogyan oktat a másik. „A diktatúra szorításában élték életüket”, kéthetente találkoztak a paptanárok tartótisztjükkel, gyakrabban tehát, mint mondjuk a saját testvérükkel. Különféle indokokkal zsarolták őket, utólag pedig a diákok azt is kérték Tóth szerint, hogy inkább ne is hozzák nyilvánosságra, mivel egészen 1989-ig szorításban tartották őket. Utóbb a diákok el is mondták: hithű katolikusként választották a gimnáziumot, és nem haragudtak Pásztorira sem, amikor a hatalom épp azt akarta elhitetni, hogy ő okozta a három diák halálát.

hirdetés
hirdetés
hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása