A nagy hadronütköztető (LHC) év végére tervezett leállításáig a tudósok választ adhatnak arra a kérdésre, hogy létezik-e vagy sem az „isteni” részecske, a többi részecske tömegéért felelős Higgs-bozon.

A 2008-ban üzembe helyezett nagy hadronütköztető Genf mellett, a francia–svájci határon 100 méter mélyen, egy 27 kilométer hosszú, 3 méter átmérőjű alagútban működik, ahol a csaknem a fény sebességére felgyorsított, egymással szemben haladó protonnyalábokat jelenleg 8 teraelektronvolt (1 TeV: ezermilliárd elektronvolt) energiával ütköztetnek. Az ütközések során új elemi részecskék keletkeznek általában igen rövid élettartammal, ezek tanulmányozásával a kutatók az anyag tulajdonságait, illetve a világegyetem 13,7 milliárd évvel ezelőtti keletkezésének titkait remélik megfejteni.

Az LHC oly nagy, hogy a Hold gravitációs hatása nem egyformán jelentkezik a 27 kilométeres alagút különböző részein, átmérője más és más pontjain. A detektorok viszont eléggé érzékenyek, hogy észleljék ezeket a parányi „egyenetlenségeket”, amelyek a luminozitásban, azaz az ütközések gyakoriságában okoznak eltéréseket.

Ahogy égi kísérőnk növekszik, az LHC operátorainak rendszeresen igazítaniuk kell a protonnyalábok pályáján, hogy kikorrigálják a telihold változó gravitációs hatásait, és ne csökkenjen az ütközések gyakorisága.

A luminozitás az ütközések gyakoriságát jellemzi: egyenesen arányos az egymással ütköző nyalábok részecskeszámaival, és fordítottan a nyalábok átfedési felületével, hiszen ugyanannyi részecske esetén annál több az ütközés, minél jobban fókuszáltak, azaz mennél kisebb felületen ütköznek.