A Balti-tenger élővilágát vizsgáló IOW kutatóintézet (Leibniz-Institut für Ostseeforschung) szakértői a tengerfenékről vett minták alapján feltérképezték az utóbbi bő ezer év folyamatait. Az üledék elemzése alapján arra jutottak, hogy a halálzónák kiterjedése az éghajlat változásával párhuzamosan alakult.

A 950 és 1250 közötti időszakban például 16 Celsius-fok volt a Balti-tenger vizének nyári átlaghőmérséklete, hasonlóan az utóbbi száz évben mért 17 Celsius-fokos nyári átlaghoz. Az ezekből az időszakokból származó üledékrétegek nagyban hasonlóak: egyaránt jellemző rájuk az úgynevezett laminált szerkezet, amely elpusztult kékalgák révén jön létre. A hűvösebb periódusokban, így az úgynevezett kis jégkorszakban – amelyet a 14-19. század közötti időszakra tesznek – keletkezett üledékekben viszont nincsen laminált rétegződés, ami arra utal, hogy bőven voltak a talajban baktériumok, a szerves anyagok így nem rakódhattak le akadálytalanul – írták a kutatók a Nature Climate Change című szaklapban.

Az oxigénhiányos zónák 70 méteres mélységben kezdődnek a Balti-tengerben, jelenlétüket már a múlt század harmincas éveiben feljegyezték. Mostanáig úgy gondolták, hogy kialakulásuk oka az intenzív mezőgazdaság, amelynek révén a folyók egyre több tápanyagot, elsősorban nitrogént és foszfort juttatnak a tengerekbe. A sok tápanyag miatt elszaporodnak az algák, majd elpusztulva lesüllyednek a tengerfenékre, ahol baktériumok bontják le őket. Ehhez azonban oxigénre van szükségük, amelyet a vízből vonnak el, így csökken a víz oxigéntartalma. Ennek következtében először a fenékközeli élőlények pusztulnak el, majd a följebb élő halak és egyéb tengeri állatok elvándorolnak vagy szintén elpusztulnak.

Az IOW kutatása alapján a halálzónák kialakulásához vezető algásodás nemcsak a műtrágyák miatt indulhat be, hanem a felmelegedés miatt is, a kékalgák ugyanis 16 Celsius-fokos átlaghőmérséklet mellett természetes módon, emberi közreműködés nélkül is elszaporodnak, a globális éghajlatváltozás ezért tovább hajthatja előre a folyamatot.