A feminizmus győzni fog

Erőszak és erőszak között nincs minőségi különbség az erőszaktevő neme alapján

Németh György

2017. január 11., szerda 19:39, frissítve: csütörtök 16:38

A feminizmus győzni fog, s jó lesz így. Avagy reakcióm kilenc pontban Antoni Rita Nemi alapú erőszak: nincs egyensúly című írására (Magyar Nemzet, 2016. december 30.).

1. Erőszak és erőszak között minőségi különbség van, már ha jól olvasom Antoni Rita cikkét. Férfiak ellen férfiak által és nők ellen nők által elkövetett erőszak a dolgok természetes rendje, fel sem merülhet, hogy az nemi alapú, még akkor sem, ha hites feleség tépi meg hűtlenné lett férje szeretőjét – ha meg férfiak háborúban ölik vagy kocsmában szurkálják egymást, akkor végképp nem. Csak akkor zökken ki a világ rendje, ha az erőszaktevő és áldozata nem azonos nemű, mely esetben az alapfelállás az, hogy előbbi férfi, utóbbi nő. Hogy miért az, annak biológiai és pszichológiai okai lehetnek: a férfiak a nőkkel szemben általában erőfölényben vannak, ráadásul fizikai erőszakra inkább kondicionáltak, és gyengébb verbális (valamint ennek kapcsán rosszabb érdekérvényesítő) képességeik révén általában előbb jutnak el arra a pontra, amely után úgy vélik, hogy a vitát fizikai erőszakkal kell a maguk javára eldönteni. Vagy csak valami elszakad.

2. Magam viszont úgy gondolom, hogy erőszak és erőszak között nincs minőségi különbség: az erőszaktevő és az áldozat nemének különbsége olyan adottság, amelyet vagy tudomásul veszünk, vagy megkíséreljük a felszámolását. Itt az ideje az utóbbinak: a természet (vagy ha tetszik: Isten, a Teremtő) hibát követett el azzal, hogy a fajfenntartást – annak bizonyos előnyei okán – a két nem együttes feladatává tette, elhintve ezzel a nemi alapú erőszak magvát. Két-három évtizeden belül azonban olyan genetikai és géntechnikai tudásra teszünk szert, hogy korrigálhatjuk a Teremtő eredendő bűnét: feleslegessé tehetjük a nemeket, pontosabban előbb a férfiakat, mert a mesterséges méh létrehozása kemény dió, s míg az meg nem történik, a nőknek addig is rendelkezésre áll a saját testük. A nők reprodukciós jogainak kiterjesztéséért harcba induló feministák kivívják a szelektív abortusz jogát, majd olyan közhangulatot teremtenek, hogy a fiú magzatok vetessenek el (aki fiút szül, azt a női nem árulójának bélyegzik, és egész hátralévő életét megvetett páriaként éli le). Ha a férfi nem fenn kíván maradni, ki kell fejlesztenie a mesterséges méhet, amit a feministák – afféle géprombolóként – addig igyekeznek akadályozni, amíg férfiak egyáltalán vagy jelentősebb arányban léteznek. A rosszabb forgatókönyv szerint a homo sapiens két alfajra – férfi és nő – válik szét (a jobb forgatókönyv szerint csak nők lesznek), melyeket fizikailag is elkülönítenek: előbb nemek szerinti biztonságos tereket (safe space) hoznak létre, majd azokat fokozatosan növelve eltüntetik azokat a veszélyes tereket (dangerous space), ahol a nemek találkozhatnak, és így nemi alapú erőszak is történhet. A végső megoldás persze csak a nemi vágy genetikájának megismerése után következhet annak kikapcsolásával vagy az egyén átprogramozásával homoszexuálissá (jelenleg még az sem bizonyított, hogy a homoszexualitás genetikai alapú), de megoldást jelenthetnek a szexrobotok is – a drágábbak többfunkciósak, vacsorát is tudnak készíteni, s akár ostorcsattogtatásra is indul a program.

3. A családon/párkapcsolaton belül elkövetett erőszakkal szemben még nem elég erős és széles körű a tiltakozás? Az erőszak ellen nem tiltakozni kell, hanem az erőszaktevőt bíróság elé állítani. A bíróság a bizonyítási eljárás eredményeként meggyőződik az erőszaktétel megtörténtéről (vagy nem látja bizonyítottnak, vagy azt látja bizonyítottnak, hogy nem történt meg), s a körülmények mérlegelése után ítél a büntető törvénykönyvben tól-ig meghatározott szankciókat alkalmazva.

4. Ki ellen és kinél is tiltakozunk? Az erőszaktevő ellen az erőszaktevőnél? A tiltakozás öncél. Azt viszont joggal lehet kifogásolni, hogy a büntető törvénykönyvből hiányzik az adekvát tényállás; vagy szerepel ugyan, de a hozzárendelt büntetési tételek túlzottan alacsonyak; vagy bár szerepel és a hozzárendelt szankciók is megfelelőek, a rendőrség és/vagy az ügyészség és/vagy a bíróság nem jár el a kellő szakszerűséggel, szigorúsággal stb. Ezt érteném. Ahogy értem azt is, ha emberek egy csoportja felvállalja az erőszak áldozatának az erőszaktevő karmaiból történő kimentését. Láthatólag azonban nem ez a cél.

5. Nők ellen elkövetett erőszak esetén gyakran hallom, hogy vannak olyanok, akik az áldozatot hibáztatják. Ilyet én még nem tapasztaltam, azon való gondolkodást viszont igen, hogy miként lehetett volna elkerülni az áldozattá válást – tanulságul a potenciális áldozatoknak. A feministák szerint a nők azzal, hogy elkerülni igyekeznek nemi alapú áldozattá válásukat, nem tesznek mást, mint hogy elfogadják a férfiak uralta (patriarchális) társadalomban számukra meghatározott helyett. Aki kockázatot csökkent, az behódol. Ehelyett a férfiakkal kell megértetni, hogy nőkkel szemben nincs helye erőszaknak. Tisztelt Bíróság, nincs több kérdésem!

6. Tévhit, olvasom, hogy a családon/kapcsolaton belüli erőszak csak szegénységben élők, lecsúszottak, alkoholisták stb. sajátja, a rendezetten élők ettől mentesek. Ez így tipikus ballib csúsztatás: példa természetesen minden társadalmi rétegből hozható, de ami igazán lényeges – az érintettség mértéke –, az közel sem azonos. E sorok írásakor olvasom, hogy az ausztrál főváros, Canberra parlamentje elé vonult őslakosok egy csoportja, hogy felhívja a figyelmet a törzsükben a nőket családjukon belül érő – az ausztrál átlagnál 34-szer gyakoribb – erőszak okozta súlyos problémára, és hogy ennek csökkentéséhez kérjék a kormány segítségét. Ha feministáink a problémát nem elvi, hanem gyakorlati síkon kívánnák kezelni, akkor nem Budapest belvárosában, hanem külvárosokban, nyomorult vidéki helyeken, cigányok lakta utcákban stb. kellene egyfajta feminista Magyar Gárdaként végigmasírozniuk, s többek között olyasmiken gondolkodniuk, miért van az, hogy a családi balhéhoz kivonuló rendőrre gyakran támad bántalmazójával édes egyetértésben az előzőleg vert nő is.

7. Én tudom, mi az a CEDAW. Még emlékszem, hogy a nők hátrányos megkülönböztetése ellen küzdő szervezet tagjai közül miként távolították el az izraeli fennhatóság alatt élő beduin nők helyzetéről jelentést tevő, s abban Izraelt elmarasztaló Morvai Krisztinát.

8. A férfiak kétségtelenül megérdemlik a feministák által nekik szánt sorsot. Jellemzőjükké vált az életkezdési (kapunyitási) pánik, nem akarnak felnőni, még harmincas éveikben is a mamahotelben laknak, évtizednyit is egyetemre járnak, de még ezután sem tudják, hogy mit akarnak/akarhatnak az élettől. Életükben egyedül a fesztiválok és a romkocsmák jelentik a biztos pontot, rettegnek a kockázattól (beleértve a lányok elutasítását) és a felelősségtől. Önzők, maguknak valók, élhetetlenek, férfiatlanok. Majdani szexrobotok vásárlói. Nem kár értük.

9. E cikket férfi írta, akiben a női olvasónak már csak neme miatt sincs oka megbízni. Tehát a megszokottnál is nagyobb óvatosság kívántatik.

--------------------------------

Antoni Rita reakciója:

A férfigyűlölet vajon mi?

Ha valaki kizárólag feminista törekvésnek tudja be a nők elleni erőszakkal szembeni küzdelmet (sajnos jelenleg valóban csak mi tartjuk napirenden a problémát), nem árt, ha tisztában van a feminizmus törekvéseivel és az erőszakról alkotott álláspontjával. A férfiak ellen férfiak által és nők ellen nők által elkövetett erőszak sem a „természet rendje” szerint való. A feministák nagyobb része mindig is ellenezte a háborút, a szeretőn haragját kitöltő „hites feleség” megnyilvánulása pedig szintén a patriarchális logikából táplálkozik, így szintén nincs rendjén. A hűségért (ami döntés kérdése) a párkapcsolatban élő két fél tartozik egymásnak felelősséggel, a másik nő hibáztatása ellenben azon a feltevésen alapul, hogy a férfiak önkontrollal nem rendelkező ösztönlények. Ez adott esetben kényelmes megközelítés, de vegyük észre, hogy egyúttal dehumanizálja a férfiakat – amit ugye nem szeretnénk?

Ezért bánjunk óvatosan azzal a feltevéssel is, hogy bántalmazás esetén „valami elszakad”. A családon belüli erőszak nem kontrollvesztés következménye, hanem a hatalmi viszonyokból eredő tudatos cselekvés. Az elkövető példásan uralkodik az indulatain, ha a főnökéről, rendőrről, bíróról vagy gyámügyesről van szó. Szintén nem túl hízelgő a férfiakra nézve az a felvetés, miszerint a férfiak által nők ellen elkövetett erőszak problémája csak a férfinem felszámolásával lenne megoldható. A fiúmagzatok rovására történő szelektív abortusz képzete fölöttébb abszurd annak fényében, hogy Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász globálisan százmillióra becsüli a szelektív abortuszok miatt hiányzó nők számát. A szexrobotokat is öngól idecitálni, mert a pár éve piacra dobott élethű szexbabákat több mint 90 százalékban férfiak vásárolják.

Ha férfi lennék, azt az elképzelést sem venném jó néven, hogy a nők elleni erőszak csak a nemek hermetikus elkülönítésével lenne megszüntethető. A korai feministák elszántan küzdöttek a nyilvános terekhez és intézményekhez való egyenlő hozzáférésért, valamint a koedukált oktatásért. Lehet, hogy a feltételezettnél többet néztek ki a férfiakból? Talán hittek abban, hogy képesek a nőket egyenrangú embernek tekinteni, és nem erőszakoskodni velük? Azt azért elismerni látszik a szerző, hogy a létező törvények nem megfelelők, vagy nem tartják be azokat. Elfogadná, ha emiatt tiltakoznánk – csak az kerüli el a figyelmét, hogy éppen ezt tesszük: ezért követeljük a többek közt szakmai képzéseket előíró Isztambuli Egyezmény azonnali törvénybe iktatását. Az abban foglaltak a kimentést is segítenék, működő ellátórendszer mellett pedig az áldozatok ritkábban „bocsátanának meg” az elkövetőnek. Természetesen vannak fokozottan érintett csoportok, az egyezmény rájuk is kitér. Hogy miért nem a hátrányos helyzetű falvakban tiltakozunk? Azért nem, mert a politikai döntéseket nem ott hozzák – a szerző által említett ausztrál őslakosok is a canberrai parlament elé vonultak. Abban feltehetően egyetértünk, hogy az erőszaknak, kivéve a jogos és arányos önvédelmet, minden formája elutasítandó. Én emellett azt állítom, hogy az erőszak csökkentése érdekében szükséges az erőszak különböző formáinak azonosítása, jellegzetességeik, forgatókönyvük megismerése, és a jogrendszer hibáinak feltérképezése. (Utóbbi terén itthon Morvai Krisztina pályájának későbbi iránya ellenére elévülhetetlen érdemeket szerzett.) Ezért ne tegyük láthatatlanná a férfiak által nők ellen elkövetett erőszak specifikus problémáját azzal, hogy beérjük a „minden erőszak rossz” általános igazsággal.

Hogy ez miért sérti a nem bántalmazó férfiakat, nem fér a fejembe. Ahogy az sem, hogy felháborodásuk miért a feministákra irányul, és miért nem bántalmazó férfitársaikra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.01.11.