A szülő mint politikai eszköz

Pápay György, 2016. március 2., szerda 10:52, frissítve: szerda 15:53
Szolidaritási akció a Teleki Blanka Gimnáziumnál
Szolidaritási akció a Teleki Blanka Gimnáziumnál
Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet

Vasárnapi évértékelőjén Orbán Viktor ismét megüzente a tanároknak, hogy nincs pénz nagyarányú béremelésre. Még szerencse, hogy a pedagógusok ilyet nem is kértek. A miniszterelnök arra is kitért beszédében, hogy ha sikerült kipaterolni az országból az IMF-et, akkor a kormánynak igazán nem jelenthet gondot a Klik adósságának rendezése. Egyedül azt nem tette hozzá, hogy az utóbbi nem a baloldali–liberális kormányzatok elhibázott politikája nyomán állt elő, hanem a jobboldali kormány elhibázott oktatáspolitikája nyomán. (Hogy a közoktatás eleve lejtőn volt, nem ad felmentést az alól, hogy a Fidesz az előző négy évben még taszított is egyet rajta.)

Mindez csak betetőzte azt a korábban már jól érzékelhető kormányzati törekvést, hogy a pedagógusok tiltakozását egyszerű bérkövetelésként állítsák be – ráadásul indokolatlan és mohó követelésként, amely csak a közszféra más területein dolgozók rovására teljesülhetne –, miközben bagatellizálják a közoktatás nyilvánvaló problémáit. Innen nézve könnyebb megérteni, miért gondolják úgy a tanárok érdek-képviseleti szervezetei, hogy egyre hatásosabb figyelemfelkeltő eszközökhöz kell nyúlniuk. Sőt, annak a szülőnek az ellenérzései is érthetők, aki egyfelől azt hallja, hogy a kormány megmentette az iskolákat, másfelől viszont azt tapasztalja, hogy még a korábban jó anyagi helyzetben lévő intézményekbe is neki kell bevinnie az írólapot vagy a vécépapírt. Sok szülő mégsem volt könnyű helyzetben, amikor arról kellett döntenie, iskolába küldje-e hétfőn a gyerekét, vagy inkább tartsa otthon, ezzel fejezve ki szolidaritását a pedagógusok iránt.

Bevallom, hogy míg jómagam – gyakorló szülőként is – szimpátiával figyelem a tanárok kiállását, addig a „Nem leszek suliban” akcióval már kevésbé tudtam azonosulni. És nem feltétlenül azért, amit a kormányoldalon többen is kifejtettek, hogy tudniillik a gyereket nem szabad eszközként használni a (párt)politikai küzdelmekben. A pedagógusok ugyanis nem az MSZP-ért szálltak harcba, hanem oktatói-nevelői munkájuk elfogadható feltételeiért, amit a jelek szerint egyre kevésbé képes garantálni az állam. Ha pedig ennek elérését a gyerekek otthon tartása segíti, akkor – szökőévenként egyszer – talán még ez is belefér. A magam részéről azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a kezdeményezés valóban a tanárok ügyét szolgálta.

Aligha lehet nagyobb tévedésbe esni, mint amikor az ember a saját facebookos üzenőfaláról akar a társadalom egészére érvényes következtetéseket leolvasni. Viszont mindenképpen jelzésértékű, ha azzal szembesülünk, hogy még kormánypártinak véletlenül sem nevezhető ismerőseink is teljes zavarodottságot mutatnak ebben a kérdésben. Én például olvastam olyan bejegyzést, amelyben egy általam liberálisnak ismert édesanya fejtegette hosszan és átgondoltan, miért küldi hétfőn iskolába a gyerekét, és miért nem tartja jó ötletnek az akciót. Nem is ez volt igazán meglepő, hanem a fogadtatás, amelyben okfejtése részesült: az illető hölgyet rögtön össztűz alá vették a közösségi oldalon, amiért elfogadja a kormányzat logikáját, és „meghátrál” egy ilyen fontos kérdésben. De nem számíthatott másra környezetétől az a jobboldali szavazó sem, akiben felvetődött – akár az iskolai közhangulat hatására, akár azért, mert ebben a kérdésben mást gondol, mint a kormány –, hogy ezen a napon otthon tartja a csemetéjét.

Akármi volt is a civil kezdeményezők célja – akikről egyébként nem tudunk túl sokat –, az eredmény: zavarodott, tanácstalan szülők sokasága. S mivel nem volt egyértelmű, hogy a pedagógusok hogyan viszonyulnak ehhez az akcióhoz, az ember nem tudta, szabadkoznia kell-e, ha úgy dönt, hogy mégis iskolába viszi a gyereket (vagy esetleg akkor, ha nem viszi). Vagyis összességében sikerült kellemetlen helyzetbe hozni, megosztani és részben elriasztani azt a társadalmi réteget, amelynek kulcsszerepe van a pedagógusok ügyének alakulása szempontjából: a szülőket. Nem tudom, hogy az otthon tartott mintegy ötvenezer gyerek üzenete valóban megért-e ennyit.

Jelen esetben ugyanis a legfontosabb az lenne, hogy mind az elszánt kormányellenes körök, mind a hasonlóképpen elszánt kormánypártiak egyaránt megértsék, ez az ügy elsősorban nem a Fideszről szól. Hanem – és itt talán indokoltak a nagy szavak – a gyerekeink jövőjéről. Nem az a fontos, hogy végül a kormány vagy az ellenzék hány százalékot nyer az egészen, hanem az, hogy a tanárok mindennapi munkáját feleslegesen nehezítő problémák mielőbb megoldódjanak. Ebben pedig csak akkor bízhatunk, ha a szülők többsége is egyértelműen ott áll a pedagógusok mellett.

Aki most ezt a réteget megosztja, az akarva-akaratlanul az ésszerű megoldás ellen dolgozik. Ezért nem szabad, hogy a szülő úgy érezze: bárki is (párt)politikai eszközként használja.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 02.

hirdetés
Vezércikk
Átrakók
Erdősi Csaba
Idehaza az eladott vagyon ellenértékét feléltük, elfolyt az állam mindig lyukas költségvetésén keresztül.
Vélemény
Röhög az internet
R. Kiss Kornélia
Rosszindulat határozza meg közbeszédünket, amit mi magunk is igénylünk. A kárörömöt legalábbis biztosan.
Vélemény
A jövő taláros kérdései
Pokol Béla
Pozitív hozadéka is lehet az új lengyel kormány és az alkotmánybíróság konfliktusának.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása