Olivier Bailly zavarodott improvizációja, miszerint a befektetői bizalom helyreállása után lehet majd velünk elkezdeni a tárgyalásokat, felveti az Európai Bizottság szóvivője foglalkozás körében elkövetett alkalmatlanságának alapos gyanúját. Lehet, hogy nem tudta, melyik országról van szó, és azért beszélt sületlenségeket? Milyen befektetői bizalmatlanság van ott, ahol a világ egyik legtekintélyesebb autógyára új nagyüzemet nyit?

Irina Ivascsenko, a valutaalap budapesti irodavezetője kicsit oldotta a fagyos hangulatot, amint menekülőre fogta a magyar civilek elől. Kabaréban is megállta volna a helyét óránként változó álláspontjával, hajlandó-e fogadni a Civil Összefogás Fórum képviselőit. Végül úgy döntött, mégsem vállalkozik a halált megvető bátorságot igénylő mutatványra – a petíció átvételére titkárnőjét küldte ki. Ki tudja, ha az egyre inkább Verne Gyula-i tudományos–fantasztikus jövőbe utalt tárgyalások pár éven belül megkezdődnek, a Nemzetközi Valutaalap veszélyességi pótlékot számíthat fel a képviseletvezető-nőt és titkárnőjét ért pszichés inzultus miatt.

A mi szempontunkból türelemjáték és udvariassági próba ez a színjáték: úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk, mire megy ki a provokatív előszobáztatás. Hogy az eszkimóknak előbb utalnának ki komoly összegeket új hűtőszekrényekre vagy az egyenlítői-guineaiaknak szoláriumokra, mint nekünk. Az IMF–EU tandem kendőzetlen nyíltsággal meg sem próbál úgy tenni, mintha nem kiköpött mása lenne eljárásuk a maffia ügymenetének. Mintha azért büntetnének valakit, mert önerejéből is képes kijutni a viharos tengerből. És nem rimánkodik a vízi mentőknek, akik a fűtött irodában kártyáznak, és nem hajlandók anyagi ellenszolgáltatás, bizonyos értéktárgyak átadása nélkül a fülük botját mozdítani. Észbontó: mi találjuk ki, mivel kellene kedveskedni nekik, hiszen ők hallgatnak, mint a szájzáras csuka. Boros Imre mutatott rá: nem mondja meg az IMF–EU, mit akarnak, inkább ki szeretnék csiklandozni belőlünk. Hogy vállaljuk önként a megszorításos kalodákat.

De hát tényleg ilyenek lennének az elvileg a gazdasági stabilitáson, növekedésen fáradozó szervezetek? Ha ilyen, amikor jóindulatúak, milyen lenne, ha ellenségesek volnának? Martonyi János cáfolta azokat a baloldalon népszerűsített teóriákat, miszerint a magyar kormány csak megjátssza, hogy nem ismeri az IMF feltételeit, valójában megátalkodottan nem akarja teljesíteni őket. Sem szóban, sem írásban nem hajlandók közölni velünk a feltételeket, ezért húzódik a tárgyalások elkezdése, mint a rágógumi. Érthető persze a szemérmesség: hogy nézne ki, ha patikatisztán politikai kívánalmakat fogalmazna meg a világ pénzügyi biztonságán őrködő mamutszervezet?

Már látjuk lelki szemeinkkel, az IMF miként fog nyilatkozni úgy öt év múlva arról, hogy még nem tervezi a közeljövőben a tárgyalásokat velünk. Az irodavezető kijelenti: megvárja, míg az EU nyolc év után engedélyt ad arra, hogy esetleg tíz év múltán kapjunk egy kis elővigyázatossági hitelkeretet. Az elemzők meg azt fogják fejtegetni 2020 táján: az unió érthetően azért nem tud adni, mert elment Mauritánia, Szomália és Zimbabwe támogatására. Különben is hosszú a lista, amit a renitens magyarok változatlanul nem teljesítettek. A lakosság nyolcvan százaléka továbbra sem képes szöges ágyon aludni, huszonnégy órán keresztül hula-hula-karikázni, száraz kenyéren és csapvízen élni. További elfogadhatatlan hiányosság, hogy az MNB örökös elnökének székét még mindig nem vonták össze a köztársasági elnöki pozícióval Simor András vezérlete alatt havi húszmillió forintos zsebpénzzel. Márpedig belátható: amíg ezeket a pazarló gazdálkodásra és akut demokráciadeficitre utaló jeleket a jobbközép kabinet nem számolja fel, a tárgyalások megkezdését tizenöt év után sem tervezi a valutaalap.

Tegyük szívünkre a kezünket: annyira sci-fibe illően túlzó ez a rémálom? Nézzük azonban a pohár tele felét. Lehet, hogy éppen azzal tesz jót az IMF és az EU, hogy a befektetők azt mondhatják: ha ilyen erős Magyarország, hogy hitelkeret nélkül is megállja a helyét, akkor nem is lehet olyan nagy gond ezzel az unortodoxnak minősített gazdaságpolitikával. Meg azt is mondják a piacok: ha már az unió és a valutaalap sem tartja sürgősnek a megállapodást, ők is úgy látják: a magyarok nem szorulnak feltétlenül külső segítségre. A presztízsveszteség meg – amit a mániákusan keresztbetevő Európai Bizottság és az IMF elszenvedhet a velünk szemben alkalmazott nyíltan diszkriminatív bánásmód miatt – legyen az ő bajuk. Nem inkább önmagukkal szemben kellene kötelességszegési eljárást indítani?