Energiaforradalom: ez a kérdés, válasszunk!

Perger András, 2017. március 15., szerda 15:56, frissítve: szerda 16:29
A Greenpeace Magyarország aktivistái a csernobili atomerőmű katasztrófájának 28. évfordulóján demonstrálnak a Kossuth téren 2014. április 26-án
A Greenpeace Magyarország aktivistái a csernobili atomerőmű katasztrófájának 28. évfordulóján demonstrálnak a Kossuth téren 2014. április 26-án
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végül elbukott – de miért gondolunk ma is megbecsüléssel a magyar nemzet akkori politikacsinálóira? Mi volt a reformkori nagy generáció titka, hogyan tudott korszakos változásokat elindítani a látszólag győzedelmeskedő elnyomás ellenére? Az államférfiak a hatalom megragadására és megtartására koncentráltak-e, vagy a következő generációkért is felelősséget akartak vállalni?

Nehéz ezeknél aktuálisabbat kérdezni 1848. március 15-e évfordulóján.

Hogy mikor van reformkor, azt ritkán érzik pontosan azok, akik benne élnek. Százhetven éve nem csupán a történelmi béklyók bénították a nemzet fejlődését – hiányzott a szellem valódi szabadsága is: a mindenkihez eljutó közműveltség és szabad tájékoztatás híján csak kevesen látták, milyen folyamatok zajlanak a világban, merre kellene fordulnia Magyarországnak, hogyan lehetne csökkenteni az elmaradottságunkat.

A szabadságunkat korlátozó politikai és jogi körülményeken kívül a változásokat a szűklátókörűség és az önérdek is akadályozta. Az ország sorsát egy szűk kisebbség – tisztességes, erkölcsös, világlátott, kiművelt emberfők közössége – igyekezett előmozdítani, amely elhitte, hogy túl lehet és túl kell lépni a régi szokásokon, a rossz beidegződéseken. Nem a saját zsebük megtöltése, a barátok és az üzletfelek helyzetbe hozása, a vagyonfelhalmozás motiválta őket, nem próbálták a pőre önzést a nemzet érdekének beállítani, és nem féltek kockára tenni a saját egzisztenciájukat a haladásért: a magánvagyonukból is szívesen áldoztak érte (mint Széchenyi), vagy akár a személyes szabadságukat is odaadták (mint Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós vagy Lovassy László). A jobbágyság felszabadítása, a közteherviselés vagy a törvény előtti egyenlőség elfogadása személyes áldozatokat is megkövetelt az akkori döntéshozóktól: ezeket az intézkedéseket a jövőbe vetett erős bizalommal kellett meghozni.

A reformkoriakhoz hasonló súlyú kérdés ma a zöldenergia-rendszerek forradalma. Századunk az energia évszázada: új, a fenntarthatóságot a középpontba állító energiafelhasználási modellekre van szükség, ugyanis a múlt században kialakult energiarendszer már nem tud megfelelő válaszokat adni a kihívásokra. Ahogy minden forradalmi helyzetben, úgy most is azok nyernek, akik jókor lépnek. A megújuló energiák terjesztésével minimális áldozatok árán hatalmas (társadalmi, pénzügyi, környezeti) haszonra lehet szert tenni – ezt látjuk Dániától Új-Zélandig szerte a világon. Kína még néhány éve is görcsösen ragaszkodott a szénalapú energiatermeléshez, de ma már az ipari övezeteit elborító szmogfelhőket és a légszennyezésből adódó tömeges egészségkárosodást és az energetika egyéb környezeti terheit tekinti az egyik legfőbb fejlődési kockázatnak, s néhány év alatt a szél-, illetve a napenergiában is a vezető helyet célozta meg. Tavaly az Európai Unióban az új erőművek 90 százaléka megújulós volt, mert üzleti alapon már a zöldenergia a legjobb befektetés. Az energiareformban a legmesszebbre jutó országokban évek óta a zöldenergia-ipar a legnagyobb munkahelyteremtő, a megújulós és energiahatékonysági beruházások (épületszigetelés, nyílászárócsere, fűtés-korszerűsítés, napelemes energiarendszerek felszerelése) látható gazdasági fejlődést hoztak elmaradott régiókban is (például a spanyolországi Extremadura régióban, ahol a napelemes rendszerek telepítéséhez szükséges fémszerkezetek gyártása teremtett munkahelyeket).

A megújulóknak vitathatatlan pozitív társadalmi hatásai is vannak. Míg a centralizált energiatermelés és -elosztás (mondjuk egy atomerőműves rendszer esetében) csupán néhány cég kezében összpontosít szinte korlátlan erőfölényt, a megújulókkal az egyén és a helyi közösség is belép az energiapiacra. Németországban például több százezer kistermelőtől – napelemekből, szélkerekekből, biomassza-erőművekből, geotermális rendszerekből – érkezik az áram a hálózatba. A decentralizált megújuló energiarendszerek fejlesztésével nő egy ország függetlensége, emelkedik a vidéki települések lakosságmegtartó képessége, a lokális energiatermelési megoldások közösségformáló erővő válnak, és tevékenyebbek lesznek a helyi közösségek.

Mi ehhez képest Paks II.-vel évtizedekre egy olyan energiarendszert betonoznánk be hazánkban, amelyet fél évszázaddal ezelőtt gondoltak korszerűnek. A kizárólag centralizált feltételrendszerben működni képes, állami tulajdonban lévő atomerőművel nem az ország szabadságát növelnénk, hanem az átláthatatlan, a közérdeket nem feltétlenül szolgáló döntéshozatalt, a korrupciós kockázatokat, a polgárok „röghözkötöttségét” és alávetettségét konzerválnánk.

Nem tudjuk, hogy az atomerőmű mellett elköteleződő magyar kormányzatoknak volt-e, van-e az általuk választott energetikai modellhez kapcsolódó társadalmi víziójuk, hiszen arról sosem folytattak nyilvános vitát. De adódik a kérdés: ha ma élne Széchenyi, vajon az atomerőműben látná a polgárosodás zálogát? És a XXI. századi energiaforradalom küszöbén Kossuth milyen energiarendszer kiépítésével biztosítaná a nemzet szabadságát?

A szerző a Greenpeace klíma- és energiakampányosa

hirdetés
hirdetés
Vezércikk
A spájzban vannak
Pápay György
Vlagyimir Putyinról napjainkra két, egymástól homlokegyenest különböző kép alakult ki a hazai nyilvánosságban.
Vélemény
Megújuló energiák, luddita politikusok
Torba Tamás
Mindenki addig akarja eladni az olaját és a földgázát, amíg van valaki, aki megveszi.
Legolvasottabb
Legfrissebb
A címlapról ajánljuk
Háttér, riport, interjú
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása