Köztársaságok végnapjai

Pap Krisztián

2016. június 9., csütörtök 22:06

Magyarországon a XX. században háromszor kiáltották ki, illetve vezették be a köztársasági államformát annak a nagy politikai eszmeáramlatnak a részeként, amit demokráciának nevezünk. Itthon Károlyi Mihály állt a mozgalom élére, miután 1918. október 31-én egy különítmény agyonlőtte potenciális vetélytársát, Tisza Istvánt. Tisza halála idején Károlyi mint „köztársasági igazgató úr” – ahogy egy vonat oldalán olvasni lehetett – kikiáltotta az új államformát. Részben jogtalanul, hiszen erre nem kapott parlamenti felhatalmazást, részben érthető módon, miután az államban egy pillanatnyi exlex állapot alakult ki. Habsburg Károly magyar király erélytelenségével hozzájárult az események ilyen szintű elfajulásához. Ugyanakkor az is igaz, hogy a köztársaságpártiak időben előkészítették Károlyi útját a hatalomba, amikor tudatosan lefegyverezték és felbomlasztották a hadsereget, majd elszigeteltek minden felelős közéleti tényezőt. Az I. világháború végén nagy, túlságosan is nagy várakozások éltek a magyar társadalomban, amit az éveken át húzódó háború szenvedései fokoztak a végletekig. Szélesebb néptömeg remélte, hogy Károlyi és az általa felkarolt köztársasági eszme új, szociálisan érzékenyebb állapotokat fog teremteni. Károlyi azonban mindent elrontott. Először is „mentora”, Jászi Oszkár hatására elhitte, hogy a Kárpát-medencében lehetséges egy „keleti Svájc” megvalósítása, ezért kapásból elvetette Magyarország történelmi jog- és hagyományrendszerét. A „vörös gróf” gondatlanul bánt a magyar területekkel, amelyeket a cseh, román és szerb seregek igyekezetek megszerezni, miközben maradéktalanul végrehajtotta az antant utasításait – még akkor is, amikor már ő is látta, hogy azok a saját hatalmát ássák alá.

Nem nehéz párhuzamot vonni a köztársaságot akkoriban és manapság vehemensen védelmező politikai erők között. A köztársasági államforma kapcsán megfigyelhető egy beteges önfeladási, önfelszámolási hajlam, amikor is egy magasabbnak gondolt eszme érdekében annak hívei önként lemondnak saját országuk, népük védelméről. Azt is látnunk kell, hogy a demokrácia negatív, önfelszámoló hatása alól a köztársaság alternatíváját jelentő, átliberalizálódott európai királyságok sem tudták kivonni magukat. Károlyi közel öt hónapnyi országlás után megbukott, és dicstelen politikai kalandorságát még azzal is tetézte, hogy a hatalmat nem adta vissza a parlamentnek, hanem egyszerűen átjátszotta a Kun Béla-féle kommunistáknak, majd vette a bőröndjét, és Nyugatra távozott. A hatalomátjátszás akkora baklövésnek bizonyult, hogy onnantól kezdve, 1919 márciusától az antant már szóba se akart állni a magyar állam képviselőivel. A (nép)köztársaságból „tanácsköztársaság” lett, ami jól mutatja ezen államforma nagyfokú hajlékonyságát.

A II. világháború és az újabb katasztrofális összeomlás után újabb reménykedés vette kezdetét a magyar társadalomban, hogy a szovjetek idővel kivonulnak az országból, és egy szabadabb, semmiképpen nem diktatórikus államforma jöhet létre. Erre alapot adott, hogy az 1945. november 4-i választásokon a Független Kisgazdapárt 57 százalékos többséget szerzett. A kommunistáknak megalázóan kevés, 17 százaléknyi szavazattal kellett beérniük, de Rákosi Mátyás is helyet kapott az új kormányban, és így jött létre a XX. század második magyar köztársasága. 1945-öt követően a Vörös Hadsereg árnyékában már az első pillanattól kezdetét vette a törvénytelenségek sora, mint a Ludovikán végzett katonatisztek, a papság vagy az 1945 előtti politikai képviselők elleni bírósági perek esetében, amikor koncepciós ítéletekkel egy sor élvonalbeli politikust bebörtönöztek vagy kivégeztek. Az első nagy kirakatpert a Magyar Közösség elleni jelentette, amelynek során 222 főt tartoztattak le azzal a céllal, hogy a kisgazdapártot lejárassák. Ez a büntetőper 1947 februárjában indult, s mint Kubinyi Ferenc megjegyezte: „a demokrácia a Duna–Tisza táján gyakorlatilag 1947-ben szűnt meg.” A parlamentáris demokráciának a kegyelemdöfést 1949. április 12-én a nemzetgyűlés feloszlatásával adták meg Rákosiék (Tildy Zoltán, a kisgazdapárti köztársasági elnök asszisztálásával). A szokásos menetrend szerint zajlott minden: előbb létrejött a demokratikus magyar köztársaság, amelyet fölváltott a „népi demokrácia”, pontosabban: a proletárdiktatúra. A szociálisan érzékeny állam helyett kialakult a törvénytelen szocializmus, amely Rákosi Mátyás és társai féktelen diktatúrájába torkollt.

Az 1989-es fordulat és az újabb, immár harmadik magyar köztársaság kikiáltása sok mindenben különbözik ugyan az előzőektől, leginkább talán mégis az 1918-ashoz hasonlítható. 1918-ban ugyan még volt öntudatos értelmiség a nemzeti arisztokrácia mellett, de végül a katonatisztek szegedi kormánya vette át az irányítást. Az 1990-ben kormányra került MDF tagjai kiváló intelligenciájú emberek voltak, de azokban a zavaros időkben képtelenek voltak megfelelni minden kihívásnak. Túl sok naivitás és erőtlenség jellemezte az MDF-et, akik pedig átlátták, hogy mit kellene tenni, azok háttérbe szorultak. Igaz, hogy már két köztársaság ment tönkre korábban, de a nemzet többsége jobb híján elfogadta, hogy egy újabb köztársaságot kiáltanak ki a fejük felett.

Nem állítjuk, hogy a királyságot 1990-ben érdemes lett volna visszaállítani, mert ehhez ténylegesen hiányzott a közakarat, de a magyar politikai elitnek jobban kellett volna törekednie arra, hogy Magyarország történeti jogfolytonosságát helyreállítsa, amely lényegében 1944. október 15-én szakadt meg. Mert miként lehetséges az, hogy a köztársasági államforma ennyire sebezhető? Az mindenképpen komoly probléma, hogy a parlament fölött nincs még egy olyan hatalmi szerv vagy inkább eszmeiség, mint mondjuk a király, illetve a királyság intézménye. Egy olyan ellenőrző szerv, amely hatásosan blokkolhatja a kormánypárt esetleg téves döntéseit. Az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnök szerepe fontos ugyan, de azok „eseménykövető” szerepük miatt mégis „mellékesnek” tűnnek föl. Egy király is hozhatott téves döntéseket, ahogy az IV. Károly esetében is megtörtént, akár szembe is mehetett a magyar alkotmánnyal, de annak mindenkor súlyos következményei lettek. A királyi Magyarországon Károlyi nem tehette volna meg, hogy az ország területeit önkényesen föladja, ráadásul külső nyomásra. Ezt maga az államjog és a közbülső szervek (például a vármegyék) akadályozták volna meg.

Ha végigtekintünk az elmúlt 26 év magyar demokratikus közéletén, abban kevés köszönet van. Sok minden történt, sok jó kezdeményezés és építkezés zajlott, de sok szerencsétlen döntés is született. Ellentmondásos folyamatok zajlanak mind a mai napig, és igen, forr a magyar világ, mintha még mindig nem találná igazán a helyét a köztársasági létben, amelyet amúgy is folyton javítgatni kell – alkotmánymódosításokkal. A politika továbbra is túlzottan jelen van a mindennapi életben, ami a demokratikus rendszer következménye. Valami olyanfajta nyugalom hiányzik ebből az országból – egy általánosabb jólétet leszámítva –, amelyet csak egy stabilabb államforma keretei adhatnak meg. Függetlenül attól, hogyan ítéljük meg ma Horthy kormányzóságát, az 1920–1944 közti időben feleannyi politikai botrány nem volt, mint manapság, pedig a kormányok ott is változtak. Az eltérő társadalmi mentalitást, szemléletet figyelembe véve is fölmerül a kérdés: hogy lehetséges ez? Úgy látszik, a királyság mint jogi intézmény egy olyan biztos támaszt, alapot ad egy államnak, amely még a viharos időkben is állandóságot jelent. Szélcsendes időkben pedig a politikai élet sokkal inkább a kormány–parlament–király háromszögre korlátozódik, mintsem a közvéleményre.

Önmagában már ez a tény is a köztársaság gyengeségét mutatja a királysághoz képest, amely ennek fényében a történelem legstabilabb és legkiegyensúlyozottabb uralmi formájaként tűnik föl. Egy olyan magasabb szintű állameszmeként, amelyhez szélesebb társadalmi rétegek is hűségesek tudtak lenni.

A szerző könyvtáros

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.06.09.