Megnevelt középosztály

Szilvay Gergely, 2016. február 14., 18:13

Pofozógép lett az Orbán-kormány oktatási reformjának kulcselemeiből. Padlón van a nagy behemót, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) reputációja – méltán. Az Oktatási Hivatal személytelen és bürokratikus. Az igazgatók hatásköre korlátozva, a mindennapos működés nehézkes. A tanárok, az oktatási rendszer részesei ugyan közalkalmazottak voltak mindig, de nem köztisztviselők, és ugyan tudták, mi az a sok munka kevés pénzért, valamint hogy mi a bürokrácia, de most az államigazgatás közvetlen rájuk eresztésével fokozott dózisban részesülnek mindebből. Az igazgatók klasszikusan viszonylag autonóm személyek voltak, akik félelmek nélkül nyilatkozhattak. Most nem tehetik ezt. Az oktatásügy sok mindent látott már, de azt nehezen viseli, hogy felette ülő jogászok és hivatalnokok úgy intézzék a dolgokat, ahogy az államigazgatásban szokás, magyarán a „csak megússzam valahogy” és az „engem ne lehessen felelősségre vonni” elve alapján tolják felfelé a döntést, és igyekezzenek mindent túlbiztosítani, azaz túlpapírozni. Egyszóval bőven van min lovagolni.

Erre jön a HVG.hu-n az oktatásügyi szakember, és a túlközpontosítás jogos (bár korántsem újszerű) kritikája mellett azzal áll elő, hogy: „a hátrányos helyzetet valójában az iskola hozza létre. Úgy hozza létre, hogy létrehoz egy látens diszkriminációt: előnyben részesíti a középosztálybeli családok értékrendjét, tudását, azokat a képességeket, amelyeket ott szereznek a gyerekek, azt a magatartást, amelyet ők képviselnek. Ezzel automatikusan hátránnyal sújtja azokat, akik nem ezeket képviselik. Az iskola így már az alsó tagozaton létrehozza az egyenlőtlenségeket, amelyek idővel kicsit növekednek is.”

Helyben vagyunk. A progresszió egyik központi állítása, hogy a középosztály önző, szűk látókörű, anyagias és bezárkózó, az iskolának pedig ki kellene egyenlítenie az esélyeket. Lássuk, milyen problémákat vet fel Nahalka István oktatáskutató álláspontja. Mindenekelőtt már az esélyegyenlőség gondolatában találhatók ellentmondások. Az esélyegyenlőség az anyagi egyenlőség megteremtésének igényét cserélte le, és abból indul ki, hogy igazságtalan, ha nem azonos feltételekkel indul mindenki az életben, tekintve, hogy az induló feltételekről senki sem tehet, tehát az ilyen különbségek igazolhatatlanok. Ez azonban tévedés: életindító körülményeink nem az igazságosság vagy az egyenlőség kérdéskörébe tartoznak, azok nemes egyszerűséggel adottságok. Ráadásul ha figyelembe vesszük, hogy nem a semmiből és nem a semmibe érkezünk, hanem egy saját történettel, történelemmel rendelkező családba születünk, az is világossá válik, hogy az életindító körülmények egyenlőségének megteremtése ezen elképzelés szerint minden nemzedék esetében feladat volna. Ez azonban csak egy módon érhető el: az öröklés eltörlésével. Hiszen ha most lenne egy cezúra, és a most születő nemzedékből hirtelen mindenki azonos feltételekkel indulna, akkor is minél jobb körülményeket szeretnének teremteni a gyermekeiknek, és a következő nemzedék tagjai máris nem azonos feltételek közé születnének. De kinek van kedve úgy gyarapodni és a gyermekeire áldozni, ha azok nem örökölhetnek? És akkor a Teremtő által máshogy mért tudás és tehetség kérdését még nem is említettük.

Hol kell tehát meghúzni az egyenlő esélyek startvonalát? A születésnél? Az általános vagy a középiskolába való felvételinél, esetleg az ott töltött éveknél? Vagy az egyetemi felvételinél, esetleg a munka világában valahol? Egy nemzedék születéskor elrajtolt tagjait hányszor kell visszaparancsolni a startvonalhoz? Nem igazságtalan ez a tehetségesekkel és szorgalmasokkal szemben?

De nézzük az iskola kérdését. Természetesen nem gondolom, hogy valamiféle szociáldarwinizmus jegyében az iskolai gyűrődést kevésbé jól viselő diákokat a „hulljon a férgese” elv alapján veszni kellene hagyni. Biztos vagyok benne, hogy jó esetben egy iskola tanárai felfedeznek és gondoznak akár halmozottan hátrányos helyzetű tehetségeket is, külön figyelmet fordítanak a magatartás-zavarosokra, és igyekeznek többet foglalkozni azon átlagos diákokkal is, akiknek megnehezítik a tanulást az otthoni körülmények. Abban is biztos vagyok, hogy ilyen jó helyzetben kevés iskola és kevés tanár van: akármilyen elkötelezett is valaki, a tananyag mennyisége, az adminisztráció sokasága és a feladatok sokrétűsége miatt nem lesz sok ideje és energiája minderre.

A költséges különórák, felvételi előkészítők gyakran csak a középosztálybeli családok számára elérhetők, szülői odafigyelés nélkül pedig nem jut a gyerek egyről a kettőre. Az iskola azonban mégsem arra való, hogy a családi háttér okozta különbségeket kiküszöbölje – sőt, ezt egyenesen nem tudja megtenni. Jó esetben – és ma Magyarországon kevés a jó eset, de azért nem is ritka – tud rajta enyhíteni, tud segíteni a hátrányos helyzetűeknek megküzdeni és fennmaradni a víz színén, a tehetségeseknek kiemelkedni. De a családi háttérből adódó különbségek alapvetően mindig is meg fognak maradni.

Semmivel sem lehet pótolni ugyanis, hogy otthon a szülő foglalkozik a gyerekkel. Akármilyen könnyű vagy nehéz a tananyag, akármennyire gondoznak tehetséget az iskolában, akivel foglalkoznak a szülei, együtt írják vele a leckét, éjszakába nyúlóan „rátanulnak” vele a tananyagra, netán még zenélni és sportolni is eljáratják, az mindig előnyben lesz azzal szemben, akit elhanyagolnak otthon. Nehezen lehet ezt kiküszöbölni, ahogy akármilyen ingyenes szakkörökkel sem lehet megakadályozni – és nem is kell –, hogy a módos szülők plusztanfolyamokra járassák a gyereket. A sok pénzért szervezett tanfolyam pedig mindig igényesebb lesz, mint az ingyenes szakkör. Aki pedig háromezres könyvtárba születik bele, az mindig előnyben lesz azzal szemben, akinek az otthoni könyvtára kimerült a kötelező Petőfi-kötetekben, néhány regényben és a Sikerkalauzban. Lehet ezt igazságtalannak tartani, de vajon nem azért épít könyvtárat az egyszeri bölcsész, hogy ha már sok pénze nincs, legalább tudásban felvértezze a gyerekét, akinek csak le kell vennie a polcról a további tájékozódás alapjául szolgáló könyvet, és már nem kell megvennie mindazt, amit ráhagytak, csak bővítenie tetszés szerint?

Mit is kellene előnyben részesítenie az iskolának, ha nem a középosztály értékrendjét, tudását és magatartását? A felzárkóztatás jó dolog, de mihez zárkóztatunk fel? Azok a hátrányos helyzetűek, akik ki akarnak törni, és szeretnék, hogy gyerekeiknek jobb legyen, nem épp a középosztályt tekintik mintának? Nem oda akarnak felzárkózni? A kérdés költői, a válasz rövid: dehogynem.

Lehet, hogy a gimnáziumok elméleti tudást adó tananyaga – amennyiben ezt értjük „középosztályoson” – nem adekvát az inkább a kétkezi munka világában elhelyezkedő, hátrányos helyzetű rétegek számára, de akkor ott vannak a szakközépiskolák, szakmunkásképzők – amelyek amúgy az esélyegyenlősítők szemében a leszakadást növelő intézmények. A tananyag mennyiségén lehet vitatkozni, de a nehéz matekfelvételi mindenkinek nehezebb, és ugyanolyan jól mutatja a különbségeket, mint a könnyebb feladatsor.

De ha a tananyagról vitatkozunk is, végképp nem értem, mi a baj a középosztály értékrendjével és magatartásmintájával. Mégis milyen mintát kellene átadni? Hogy ne dolgozz, és lopd el a padtársad szendvicsét? Hogy ne fürödj este? Hogy nézd le a rendőrt, verd meg az asszonyt? Vagy mit értünk a középosztály értékrendje és magatartásmintája alatt, ha nem a mindennapos viselkedés és szociális létezés szabályait? És milyen mintákat vegyünk elő, ha nem a középosztályét? Az egykori arisztokráciáét? Amúgy nem rossz ötlet: jó lenne, ha az egykori arisztokrácia értékei beépülnének a középosztályéiba. De nem diszkriminálná-e a középosztálybelieket, ha nem az ő tudásuk, értékrendjük, magatartásuk lenne a minta?

Summa summarum: bizonyára érdemes volna úgy átalakítani az oktatás rendszerét, hogy nagyobb elismerést kapjanak azok a pedagógusok és iskolák, amelyeknél nagyobb a hozzáadott pedagógiai érték. Legyen a tanár érdeke vállalni, hogy hátrányos helyzetű, közepes vagy rossz képességű gyerekekből kihozza a legtöbbet, ami egyértelműen nehezebb, nagyobb feladat, mint jogászt faragni a budai értelmiség csemetéiből. A szegregáció-integráció vita helyett erre volna szükség háromszáz iskola esetében Észak-Magyarországon. De ettől még a minta (ideál) ott is csak a középosztály lehet, mert ha nincs minta, akkor a felzárkóztatás saját farkába harapó kígyó. A középosztályt pedig békén kellene hagyni, sőt, azt kellene célként kitűzni, hogy a középosztály tartósan középosztály tudjon maradni, a hátrányos helyzetűek pedig középosztályosodni tudjanak.

De Nahalka legnagyobb tévedése az, hogy a hátrányos helyzetet az iskola hozza létre. Ott ugyanis legfeljebb napvilágra kerül, nyilvánvalóvá válik. A hátrányos helyzet a családi környezet kérdése: beleszületünk, amit semmilyen iskola nem tud meg nem történtté tenni.

A szerző újságíró


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 12.

hirdetés
Vezércikk
Felemás földprivatizáció
Tóth László Levente
A kormány miért csak a földek eladásában jeleskedett?
hirdetés
Cinkos, aki néma
Az élcsapat példát mutat
Puzsér Róbert
Végre célja lett az életemnek: a női kvóta.
Legolvasottabb
Legfrissebb
  1. 1
  2. 2
  3. 3
  4. 4
  5. 5
  6. 6
  7. 7
  8. 8
  9. 9
  10. 10
  11. 11
  12. 12
  13. 13
  14. 14
  15. 15
  16. 16
  17. 17
  18. 18
  19. 19
  20. 20
  21. 21
  22. 22
  23. 23
  24. 24
  25. 25
  26. 26
  27. 27
  28. 28
  29. 29
  30. 30
  31. 31
  32. 32
  33. 33
  34. 34
  35. 35
  36. 36
  37. 37
  38. 38
  39. 39
  40. 40
  41. 41
  42. 42
  43. 43
  44. 44
  45. 45
  46. 46
  47. 47
  48. 48
  49. 49
  50. 50
A címlapról ajánljuk
Háttér, riport, interjú
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása