Megújulni, de hogyan?

Az értelmiség rossz közérzete egy ország szellemi-morális állapotának indikátora

Körmendy Zsuzsanna, 2017. február 16., csütörtök 09:33, frissítve: csütörtök 09:55
A „vasfüggöny” lebontása a magyar–osztrák határon
A „vasfüggöny” lebontása a magyar–osztrák határon
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

Szerencsések ezek a svájciak. Graubünden tartományban hatvan százalékkal nemcsak hogy simán leszavazták a téli olimpia megrendezését, de mindezt megúszták hazaárulózás nélkül. Költségekről vitatkoztak, átláthatóságról, érdekekről, haszonról és kockázatról, s mindent összevetve úgy döntött a többség, hogy köszönik, ez most nekik nem kell. Úgy viselkedtek, ahogy egy rendes polgári demokráciában szokás.

Magyarország nem ilyen. Itt még mindig a tudás fölött áll a politikai hovatartozás, annál magasztosabb retorikával, minél pogányabb az ország. Valamikor a személyes életükben legmélyebben sértettek érezték legnagyobb szükségét annak, hogy túllépjenek a nyomasztó múlton. Most a fiúk, sőt unokák nemzedéke – jobb- és baloldalon egyaránt – skrupulusok nélkül politikai tőkévé konvertálja felmenői szenvedését.

Vannak igazságok, amelyeket csak végtelenül megközelíteni lehet, érinteni, feltárni nem. A történelem igazságai idetartoznak. Sokasodnak az értelmezések, de az idő előrehaladtával egyre kevesebb a kortanú, aki a feltételezéseket cáfolni vagy igazolni tudná. Jönnek majd generációk, amelyek már nem is kérdezik, hogy az idő mely szeletében található az ősbűn. Tizenkilencben? Húszban? Negyvennégyben? Negyvenötben? Ötvenhatban? És hová van elsuvasztva? Az ÁVO kihallgatószobáiba? Az auschwitzi tehervagonokba? Ügynöki jelentésekbe?

Mint egy falat kenyér, úgy kellett a rendszerváltozás ennek a súlyos bűnökkel és még súlyosabb áldozatokkal terhelt országnak. A tizedik évfordulón az volt a kérdés, hogyan zajlott a rendszerváltozás. A huszadikon az, hogy mi maradt ki belőle. Negyed század tanulságaival a hátuk mögött sokan már azt kérdezik, egyáltalán volt-e? Kinek volt, kinek nem volt? Egy érdekes definíció, továbbadom: rendszerváltozás az, amiből az ország zöme kimaradt.

Hallgatom az állami csatornán a reggeli interjút egy kis baloldali párt képviselőjével. Szó esik előválasztásról, Botkáról, a tárgyalások formális és informális voltáról, arról, hogy a mai kormányt természetesen el kell takarítani. Csak azt nem lehet megtudni: mit akar ez a párt? Van-e szociális programja? Foglalkozik-e a migránskérdéssel azon túl, hogy azt párizsi merényletestül, brüsszeli robbantásostul a kormánypárt lottóötösének tartja? Beszél a hatalomra aspirálók közül bárki is (talán a Jobbik kivételével) alternatív megoldásokról? Mintha nem is magukat baloldalinak mondó pártok küzdenének az összefogásért – vagy épp egy nem kívánt összefogás ellen –, hanem takarítóbrigádok országos vetélkedőjére készülne a balliberális oldal. Pár százalékos pártok takarítanák el a jelenleg a biztos szavazók által hatvanszázalékosan támogatott kormánypártot?

Nem lát komoly riválist a magát antikapitalistának definiáló Tamás Gáspár Miklós sem az ellenzék soraiban (Aggodalmaink, HVG, január 31.), ezért a Fidesz megújítását belülről képzeli el, ahol a párt az ország érdekében az egyfajta visszalépési-megtisztulási program jármát veszi a nyakába. Az elgondolás egyetlen apró hibája: a magas támogatottságú kormánypárt nincs kényszerhelyzetben, ami miatt ezt a felülről való megtisztulást megindíthatná. Ebből következően a jobboldal minden bizonnyal marad „az övéi közt”, s ha túl sok a disszonáns hang, legföljebb ritkítja sorait. A polgári eszményhez való hűségnél továbbra is többre becsüli a lojalitást, elfogadja a hirtelen meggazdagodottak stílusát, azt sugallva, hogy ők az új elit, választások előtt pedig kicsit leporolja a semmibe elengedett, de négyévenként mégis fontosnak bizonyuló polgári köröket. Impozáns rendezvényein a polgári eszmét polgári termékként átélő politikusai hajdani idealizmusukat a kalapjukkal együtt leadják a ruhatárban. A helyzetből következhetne más is, olyasmi, amire igen óvatos kísérletet láttunk a Professzorok Batthyány Köréből. Ez esetben a hatalom az értelmiség kritikai szerepét evidenciának tartaná, ami liberális és konzervatív oldalon is jobb közérzetet teremthetne.

Az értelmiség rossz közérzete egy ország szellemi-morális állapotának indikátora. Ha ez egy polgári berendezkedésű ország, akkor nem érezheti a fiatalok 60 százaléka, hogy nincs értelme vállalkoznia, mert úgyis kudarcot vall. És nem mehetünk afelé, hogy előre megcsócsált véleményt tukmáljanak ránk, mert nemcsak a baloldal megmondóemberei unalmasak, hanem a jobboldaléi is. Nem mehetünk afelé, hogy ebben az országban a megbélyegzés iránti vágy erősebb legyen a megtisztulás igényénél. A Fidesz a győzelmeit nem pusztán hatalomtechnikusainak, hanem egy többre vágyó országnak – és az ügyetlen baloldalnak – köszönheti. Sem a hatalomtechnikus, sem a hivatalnok-értelmiségi soha nem fogja betölteni az alkotó, kritikai értelmiség szerepét. És legfőképpen afelé nem mehetünk, hogy a fél ország komfortérzetét egyesek hazaárulózása teremtse meg.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 16.

hirdetés
hirdetés
Marabu
Gender zsupp
Marabu
Van a fiúvécé, a lányvécé meg a tanári vécé. És emiatt is ez a gender a felelős.
Vélemény
Forradalmi momentumok
Csizmadia Ervin
A nagy politikai változások a racionalitással való szakítás jegyében következnek be.
Legolvasottabb
Legfrissebb
A címlapról ajánljuk
Háttér, riport, interjú
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása