Miért nem tud dönteni az EU a bevándorlásról?

Szilvay Gergely, 2016. március 24., csütörtök 13:10

Bizonyára nem csak én vakarom a fejem, amikor azt hallom: újabb és újabb EU-csúcsot rendeznek menekültügyben. És bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, ez a brüsszeli terrortámadás után sem lesz másként. Először a Willkommenskultur volt a cél, aztán Schengen betartása és a szabad mozgás belső megőrzése, majd előállt egy kis országcsoport azzal, hogy ők visszaállítják a belső határellenőrzést, míg végül Svédország is kénytelen volt határőröket terelni a régóta üresen álló bódékhoz. A tömegesen érkező bevándorlók svungja vitte magával az orbánizmus szelét mindenfelé, a tucatnyi menekültváró demonstráló helyét pedig átvették a bevándorlók ellen tüntetők tömegei.

„A tagállamok – élükön a nagyokkal – a kül-, biztonság- és védelempolitika terén nem nagyon lelkesednek a közösségi megoldásokért. A világpolitika jelentős kérdéseiben való »egy hangon történő megszólalás« továbbra is a megoldandó feladatok közé sorolódik” – ezzel zárul egy, az Európai Unió külpolitikáját taglaló kötet. Valahol itt található a válasz arra a kérdésre, miért is képtelen megoldást találni az EU az illegális bevándorlás problémájára. A törökökkel való megállapodást tető alá hozó csúcs már a sokadik volt, amely az EU külső határainak védelmével és a falakon belül tartózkodó bevándorlók elosztásával foglalkozott. Orbán Viktor ezzel kapcsolatban annyit nyilatkozott: elértük a célt, az átvállalás önkéntes.

„Törököt fogtam, nem ereszt”

De nézzük előbb az EU–török megállapodást. Erre igaz leginkább a mondás: „törököt fogtam, nem ereszt.” Úgy látszik, az EU Ostpolitikját jelenleg a németek dominálják; hogy az oroszokat kiismerték az üzleti kapcsolatok – na meg az NDK tapasztalatai – révén, az világos. De törökügyben hazánkat meg a térségben hagyományosan jelen lévő angolokat talán érdemesebb lett volna részletesebben kifaggatni. Igen kellemetlen hír volt, hogy a csúcs előtt a németek különtárgyalásokat folytattak a törökökkel, mintha maga a csúcs már csak azért lett volna, hogy rányomják a pecsétet az ott megszületett döntésekre. Miközben a belga kormányfő arról beszélt, hogy zsarolással érnek fel a török követelések. Vajon ha a törökök egyszer bejutnak az EU-ba (s az övék lesz a legnagyobb EP-frakció), ott is így fognak majd próbálkozni az érdekérvényesítéssel? A megállapodás számos buktatót tartalmaz, mi viszont járjunk körül inkább egy másik kérdést.

A német–török háttér-megállapodás a kulcs a bevándorlás okozta problémahalmaz többi aspektusához, így az EU bénultságához is. Ez pedig az örök eldöntetlen kérdés: Európai Egyesült Államok vagy a „nemzetek Európája”? Köztudomású, hogy az EU furcsa jelenség a nemzetközi szervezetek sorában, amely ötvözi a föderális és konföderális elemeket. Vannak úgymond „szövetségi” hatáskörök, amelyekben Brüsszel jogosult dönteni, de vannak tagállami hatáskörök is. Amíg az EU alkotmánya nem egyesítette az EU korábbi három alappillérét, addig éppen a biztonság- és védelempolitika volt a harmadik pillér – teljes mértékben tagállami hatáskörben. Erről lemondani ugyanis a leglátványosabb szuverenitásvesztési aktus.

Paradox helyzet

Paradox helyzetben vagyunk: az EU-ban a közvetlen demokrácia úgy lenne növelhető, ha csökkentenénk a kormányok beleszólását a dolgokba, és növelnénk a szupranacionális Európai Parlament hatásköreit. Ha azonban meg akarjuk őrizni a nemzeti szuverenitást, akkor a kormányközi EU-s döntéseket kell preferálnunk, ami kevésbé átlátható és jóval lassabb, ellenben nagyobb esélyt ad a nemzeti érdekérvényesítésre. Ugyanerre a mintára: ha azt akarjuk, hogy az EU gyorsan és hatékonyan cselekedjen migránsügyben, le kell mondanunk a védelem- és biztonságpolitika nemzeti kézben tartásáról. Miközben épp azzal a címszóval tartjuk azt nemzeti kézben, hogy az EU tehetetlen, és hogy féltjük a függetlenségünket.

Ez az egész problematika az európai integráció történetének legelejéhez vezet vissza. Az eredeti elképzelés ugyanis a háborúra hajlamosnak kikiáltott nemzetállamok szupranacionális politikai unióba való tömörítése lett volna az egész integrációt kiötlő föderalisták részéről. Hogy nem ez történt, hanem gazdasági alapon kezdték el az integrációt, az a föderalisták szempontjából kényszerpálya volt, miután a nemzetállamok nem mondtak le olyan könnyen szuverenitásuk elemeiről. Jó, ha eszünkbe véssük: eredetileg nem a „nemzetek Európája” volt a cél, hanem a Kossuth-féle Európai Egyesült Államok. A föderalisták számára az előbbi csak kerülő út lett volna az utóbbi elérése felé.

Eközben elterjedt a gyanú, hogy az uniós jelszavak csak a nemzeti érdekérvényesítésre valók. Egykor ezt úgy mondták: „amikor De Gaulle európai érdekekről beszél, francia érdekekre gondol.” Ma úgy mondjuk: az uniós biztosok elméletileg semlegesek, gyakorlatilag igyekeznek hazájukat is képviselni. Ilyesmit láttunk az EU–török csúcson német részről. A Kissinger-féle kérdésre ugyanis – kit kell felhívni, ha Európával szeretnénk beszélni – a válasz valójában ma az: Angela Merkelt. A csekély mozgástérrel rendelkező bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker német kreálmány. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke: német kreálmány. A németek a lehető legtöbb tisztségbe megpróbálnak benyomni olyan, lehetőleg súlytalan személyiségeket, akik mindenképp az ő lekötelezettjeik.

Nincs egységes uniós menekültpolitika

A fenti okok azok, amelyek miatt a véget nem érő csúcsok ellenére nem születik egységes uniós menekültpolitika és határvédelem: a nemzeti hatáskörök féltése (teljesen érthető módon) és az informális német túlsúly az EU-n belül, ami elsősorban a német menekültproblémát szeretné megoldani, ezért erőlteti a kvótákat. Amiből a közép-európaiak nem kérnek, ezért a szolidaritás hiányával vádolja őket a politikai unió föderális-szupranacionális terve felé menetelő német politika. A külső határok védelméről még csak-csak tető alá lehetne hozni egy kormányközi megállapodást az EU-n belül, de a bevándorlók elosztásáról, úgy tűnik, lehetetlen.

Miközben a cél a nemzeti szuverenitás megőrzése, a német dominancia ellensúlyozása, aközben mégis arra vágynánk, hogy gyors és hatékony döntések szülessenek. Az EU-s mechanizmusok azonban – ahogy a gondolatmenetem elején idézett kötet is írja – az egyetértésre koncentrálnak. Egyetértést kicsikarni pedig hosszadalmas folyamat, főleg külpolitikai téren: az unió két vége, Nagy-Britannia és Görögország között ritkán van külpolitikai érdekazonosság. Mindenesetre – folytatódik az idézett megjegyzés – „az EU eddigi strukturális fejlődése a hosszabb távú válságok kezelésére irányult”, ezért „nincs energiája és eszközrendszere a rövid távú válságokkal való foglalkozásra”.

Akarjuk-e vagy sem, idővel a menekültválság is hosszú távú válságnak fog számítani. Az EU pedig addig is bebizonyíthatná, hogy jól teljesít a rövid távú válságkezelés terén is – különben saját léte kerül veszélybe.

A szerző újságíró


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 24.

hirdetés
Vezércikk
Miniszteri magánvélemény
Pápay György
Kora ősszel népszavazás lesz, ezért a nyári melegben is magasan kell tartani a politikai hőfokot.
hirdetés
Vélemény
Brexit: a demokrácia ára vagy sikere?
Egedy Gergely
A szigetország mindig is „vonakodó európai” volt.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása