Milyen EU-t akarunk – és milyet kapunk?

Árva László

2017. március 20., hétfő 06:41, frissítve: hétfő 07:15

Az Európai Unió jövőjéről szóló viták egyértelműen jelzik, hogy a mai európai elitnek nemhogy az unió jövőjéről, de még a jelenéről sincs halvány fogalma sem, valamint, hogy a politikusok nemcsak a realitásokkal, hanem a választópolgárokkal is teljesen elvesztették a kapcsolatot. Elég megnézni, miként változott az EU vezető politikusainak az álláspontja a menekültek kérdésével kapcsolatban: először a „jöjjön minél több menekült” vélemény volt a domináns, majd ez szép lassan átalakult az „ellenőrzött és szűrt” menekültek rendszerévé, s ez bizony két, egymástól alapvetően eltérő megközelítést jelent. Lehet persze minderre azt mondani, hogy a menekültkérdés néhány európai populista politikus hisztériakeltése nyomán vált csak központi narratívává, de minden jel arra mutat, hogy ma a tagállamokban az embereket a migráció sokkal jobban érdekli, mint bármi más kérdés az EU jövőjét illetően (talán csak a „ki fizet kinek az EU-ban, illetve mennyit?” kérdés képes ezt esetenként és helyenként megelőzni).

A bevándorlás kérdése mintegy harminc éve folyamatosan egyre súlyosabb gondot jelent Nyugat-Európában. Az egész probléma még a II. világháború utáni években jelentkezett, amikor a világégés utáni helyreállítási időszak gyors gazdasági növekedése és a háborús emberveszteségek együttesen súlyos munkaerőhiányt okoztak Nyugat-Európában, amelyet a volt gyarmatokról érkező bevándorlók révén igyekeztek orvosolni. Természetesen az a megoldási kísérlet sem hozott tartósan gyógyírt a problémákra, ugyanis a fejlődő országokból érkező bevándorlók nem igazán akartak vagy tudtak integrálódni a fogadó országokban, és igen jelentős mértékben alakultak ki a többségi társadalomtól elzárt gettók szerte Nyugat-Európában. Ugyanakkor bárkit, aki felemelte a szavát a bevándorlók által okozott problémákkal kapcsolatban, rasszistának, szélsőjobboldalinak bélyegzett a politikai elit, és kizárta a médianyilvánosságból. Ennek ellenére a bevándorlás által okozott gondok nem csökkentek, sőt tovább súlyosbodtak az EU létrejötte, illetve keleti bővítése nyomán, amire az európai politikai elit képtelen volt értelmes válaszokat adni.

Milyen Európai Uniót akarunk?

Vitát kezdeményezünk arról, milyen EU-ra van szüksége hazánknak, a többi tagországnak, Európának és a világnak. A vitaindító írást és a Jean-Claude Juncker által felvázolt öt forgatókönyvet itt olvashatja.

Az első hozzászóló Bakó Beáta volt: Józanodik-e Juncker a brexit után? 

Az európai politikai elit mentségére legyen mondva: egyáltalán nem könnyű feladat megérteni, hogy az európai polgárok végső soron mit is akarnak. Az uniós polgárok között ugyanis valószínűleg egyidejűleg vannak stabilan premodern, modern, posztmodern és posztmodern utáni értékrendszerrel rendelkező emberek, akik gyakran nem is artikulálják érdekeiket és véleményeiket, illetve e vélemények a politikailag korrekt magatartáskódex miatt a főáramlati sajtóban, rádióban és televízióban nem is voltak képesek megjelenni.

A premodern értékrendszert képviselik valószínűleg Európában a legkisebb számban, elsősorban a multikulturális centrumoktól távol eső területeken lakó európai lakosok, de a friss bevándorlók közt már valószínűleg jelentősebb az ilyen értékrendszert képviselő polgárok száma. A premodern értékrendszert követő emberek szerint mindenben a vallás parancsait kell követni, és még a jogalkotás terén is egyfelől a muzulmán vallási jogot, vagyis a saríát, másfelől a hagyományos kereszténység elveit kell követni. Természetesen a saríát és a keresztény vallási elveket követő emberek sem képesek megérteni egymást, hanem éppen ellenkezőleg, igen erős elutasítás él bennük egymás iránt. Ezzel szemben a modernizmus elveit követő polgárok a francia felvilágosodás és a francia forradalom hívei, akik szerint az élet egyik legfontosabb alapelve a szekularizáció, vagyis a vallási és a világi területek szétválasztása, és a vallási hatalom folyamatos leépítése, háttérbe szorítása. A türelmetlen modernizmus évtizedeken keresztül hivatalos vezérlő elv volt Európában, és ez volt az egyébként a nyolcvanas évek óta egyre dominánsabb, meglehetősen intoleráns politikai korrektség egyik alapvető meghatározó eleme is, amely aztán később kiegészült a posztmodern elvekkel. Míg a premodern mindenütt az isteni elveket igyekezett követni, a modernizmus ezzel szemben a racionalitás, az ész elveit emelte piedesztálra, és az ész felsőbbrendűségére hivatkozva igyekezett berendezni a világot. A modernizmus egészen a XX. század hatvanas, hetvenes éveiig meghatározó tényező volt Európában. A lakosság egy további nagy része viszont a nyolcvanas évek óta egyre inkább a domináns posztmodern elveket követi. A posztmodern alapvetően minden „nagy narratíva”, nagy rendezőelv elutasításán alapul, és fő jelszava az, „hogy senki ne szóljon bele abba, mit teszek”. Ez az alapja annak a nőmozgalomnak, amely a „hagyjátok békén a vaginánkat” jelszóval tiltakozik a születésszabályozás ellen, illetve az alternatív szexet képviselő LGBT (leszbikus, gay, biszex és transzvesztita) mozgalmak is ezen az értékrendszeren alapulnak.

Végül, de nem utolsósorban itt vannak a posztmodern utáni csoportok, amelyek egy füst alatt utasítják el a modernizmust és a posztmodernitást, és amelyek leginkább a hagyományos, premodern értékekhez lépnének vissza, de mindezt új formában teszik. Ezek a csoportok a politikailag korrekt beszédet és magatartást elutasító tradicionalista keresztények, illetve a saría bevezetését sürgető muzulmán csoportok.

Látható tehát, ma Európában legalább négyféle, egymást kölcsönösen kizáró értékrendszerrel rendelkező csoport él egymás mellett. Ehhez még hozzá kell adni a korrupt politikusok azon csoportját, akiket csak saját maguk és a családjuk meggazdagodása érdekel, és akik igyekeznek lavírozni az egyes értékrendszercsoportok között. Természetesen vannak olyan politikusok is, akik önzetlenül a köz javát igyekeznek szolgálni, bár a választópolgárok egyre nagyobb része nem igazán hisz e csoport erejében.

Mindezeket az egymással szemben álló, alapvetően eltérő értékrendszerekkel rendelkező csoportok közti ellentéteket csak súlyosbítja az a gazdasági válság, amely az egész világot a hetvenes évek óta alapvetően felforgatta, és amelynek a politikailag korrekt neve globalizáció, továbbá alapvető sajátossága a háborút követő évtizedek során megerősödött középosztály létalapjainak megrendülése és a csúcsgazdagok gazdagságának korábban elképzelhetetlen ütemű növekedése volt, miközben az elszegényedő középosztály jelentős része az „újszegények” csoportjába zuhant bele. Piketty igen élénk színekkel festette le ezt a „globalizációt” A tőke a XXI. században című munkájában.

E körülmények közepette kellene kitalálni, milyen is legyen a XXI. század Európai Uniója. Természetesen ez nem könnyű feladat, mivel az egymással szemben álló csoportoknak más és más elképzelései vannak arról, mi lenne a feladata az Európai Uniónak. A vita elsősorban a föderalisták és konföderalisták között húzódik, mert azt még mindenki megérti, hogy a mainál több vagy pedig kevesebb hatalma legyen az EU bürokratáinak. Természetesen a lényeg nem erről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy az egymással szemben álló értékrendszerek közül melyik váljon dominánssá az EU-országokban; ahány csoport, annyi válasz érkezik erre a kérdésre.

Az Európai Unió jelenlegi dilemmáit nehéz lesz majd békésen eldönteni, miként az Egyesült Államokban 1861–65 közt sem lehetett megúszni a vérontást. Ha sikerülne, az valószínűleg egy jelentős történelmi rekord lenne, ugyanis békés úton eddig még egyetlenegyszer sem sikerült egy nemzetek feletti szervezetet sem létrehozni, sem fenntartani.

A szerző közgazdász.

A Milyen Európai Uniót akarunk? című vita első hozzászólója Bakó Beáta volt: Józanodik-e Juncker a brexit után? (Március 7.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.18.