Twist Olivér számítógéppel

Sok helyen fizetetlen túlórák zsírjával kenik a gépezetet

Veczán Zoltán, 2017. január 9., hétfő 09:00, frissítve: hétfő 15:15
Fotó: Mladen Antonov / AFP

Aki karrierista módon csak a pénzt hajszolja, hiába lesz gazdag, magányos marad és boldogtalan – így szól a jól ismert közhelyhalmaz. Eredete, gyanítom, visszavezethető azokba az időkbe, amikor a tévékabaréban bemondókat utánzó hanghordozással azt ecsetelte egy színésznő, hogy a kormány utasítására bevezették a háromórás munkanapot. Persze ez már akkor is csak tréfa lehetett: a máig fizetett hitelekből fenntartott gulyáskommunista gazdaság felületes ismerete is elég volt hozzá, hogy senki se vegye komolyan az ilyen fantazmagóriákat. Akinek valamiért nem volt elég jó a Trabant, az önként mehetett fusizni, gürcölni, géemkázni a Zöldségesmerciért. Aztán a rendszerváltással és a privatizációval megjelentek a mobiltelefonos-aktatáskás menedzserek, és velük az egyszeri melós számára felfoghatatlan fizetések is. Megjött a kapitalizmus is a maga csúnyábbik arcával, és a privatizáció: az országot megcsapta a nyitott gazdaság jeges szele. A dolgozóktól elvárták a precíz német gyárakhoz mért teljesítményt és szorgalmat, miközben az életkörülmények egyre nyomorúságosabbá váltak.

Az ország átesett a ló túlsó oldalára: sok vállalat deklarált szándéka lett az utolsó csepp energiát is kisajtolni dolgozóiból, miközben a fizetéseket továbbra is a legrosszabb szocialista gyári lógósok béréből kiindulva állapította meg. Jött a projektszemlélet, a cégek pedig fizetetlen túlórák zsírjával kenték a gépezetet. Egymást hajszolták az adóelkerülés és a bérrabszolgaság rendszerébe, kiszorítva a tisztességes profittal termelőket.

Mindenki megérzi a helyzet keservét: magam is megfordultam olyan munkahelyen, ahol alapelvárás volt, hogy az ember a ráterhelt, átlagosan heti ötven-hatvan munkaórát igénybe vevő feladatokat zokszó nélkül végezze el. A túlóra természetes volt, úgymond a szakma velejárója. Legalábbis ezzel vigasztalgatták magukat a kollégák, és ezt hallgatták a menedzsmenttől is.

Barátaimtól rendre visszahallom, hogyan múlnak el húszas, harmincas éveik, miközben napjuk legértékesebb részét egy iroda falai között töltik, a nap fénypontja pedig az ebédrendelés, vagy egy cigi az udvaron. Az átlagos magyar munkahely fegyházából vágyakozva néznek a multibörtönre, ahol a kizsigerelés mellé legalább jár kondibérlet meg prémium. Irigykedve nézik azt is, aki egy-két lépcsőfokkal feljebb jutott: bár az illető továbbra is egy fogaskerék a gépezetben, jobban csillog, mert gyakrabban olajozzák.

Szóval távolról sem igaz, hogy ez a hajsza saját döntés volna, a pénzéhség diadala az emberi értékek fölött. A mókuskerék gyorsult fel olyannyira, hogy a legtöbb munkahelyen elvárás lett az önkizsákmányolás projektről projektre. Nem elégednek meg a munkáltatók azzal, ha a nap egy részét az ő szolgálatukban töltjük, még azzal sem, ha minden napfényes órában értük robotolunk. Az összes energiánk kell nekik. A pihenőidő, a szabadság, vagy életünknek bármely része, amely nem őket szolgálja, csak szükséges rossz a szemükben, amit el kell tűrni azért, hogy többet és jobban dolgozhassunk nekik. Totálisan kifordult gondolatmenet ez; így még az is kiég, aki olyan szerencsés, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret csinálni.

Tíz-tizennégy óra munka naponta, vacsorára hazaesni, néha egy mozifilm vagy kirándulás – pontosan így írta le a cselédek és a gyári munkások életét bármelyik szociálisan érzékeny írónk, még csak nem is a boldog békeidőkben, hanem a gazdasági válság idején. Az pedig, hogy a vas helyett az emberek zöme immár a billentyűket püföli, a munkanormát pedig nem legyártott fazekakban, hanem jelentésekben és táblázatokban mérik ki a számára, még nem jelenti, hogy a digitális robot nem szalagmunka, akkor sem, ha nem az ízületek és az izmok, hanem az idegrendszer és a hátgerinc sínyli meg.

Ami viszont változott azóta, az a dolgozói attitűd. Mindenki játszi könnyedséggel feladja azt, amiért száz éve elődeik tüntetéseken verették magukat véresre a csendőrökkel, rendőrökkel: a nyolcórás munkaidőhöz és a tisztességes bérhez való jogot. Hagyják, hogy céges telefonnal pórázt, céges laptoppal mindenhova hordozható munkapadot akasszanak a nyakukba – nem egy ember csapja fel hordozható számítógépét a metrón, HÉV-en, intézi telefonjait útközben, hogy addig is előredolgozzon, amíg beér a munkahelyére. A munka és a magánélet összeolvadása a legtöbb esetben a munkaidő kiterjesztése a pihenőidőre, és semmi más. A vállalatok legújabb generációi, előbb az MLM-ek, majd az Uber-típusú startupok a vállalkozás illúziójával ráncigálják ki a szakadozott, de létező szociális hálóból azokat, akik önként sajtolják ki magukból a maximumot.

Majd megszokod, én is megszoktam. Máshol talán jobb? – kérdezgetik egymást az emberek. Tartok tőle, ha száz éve is így gondolkodtak volna, a mai napig látástól vakulásig fejthetnénk a szenet hattól hatvanéves korunkig, mint egy Dickens-regényben.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 09.

hirdetés
hirdetés
Vezércikk
Az elár(v)ult olimpia
Szerető Szabolcs
Bármit is mondjon Kósa Lajos, ha Budapest olimpiát rendez, az országos, emelkedettebben: nemzeti ügy volna.
Vélemény
A szuverenitás csapdája
Techet Péter
Miért az Európai Unió lenne felelős a nemzetállamok által elkövetett hibákért?
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása