A háború árnyékában

Magyar Nemzet

2013. szeptember 9., hétfő 00:01, frissítve: hétfő 17:54

Kétségbeesett kiáltásként hatott a háborús kardcsörtetés közepette a római Szent Péter téren és a világ számtalan templomában tartott, egyébként csendes ima és virrasztás. Keresztények és a pápa felhívására hozzájuk csatlakozó más felekezetek híveinek százezrei emelték tekintetüket utolsó esélyként az égre, hogy a vérontás újabb hullámának elkerülésére a saját istenük segítségét kérjék.

A hiten, az erkölcsi megfontolásokon kívül ugyanis mi más marad az emberiségnek akkor, amikor a logikus érvek elfogytak, s a vezető hatalmak már láthatóan eldöntötték, hogy újabb háborúba kezdve lecsapnak az amúgy is lassan már három éve szenvedő Szíriára? Csakis arra a természetes jóérzésre lehet ilyenkor alapozni, amely abból táplálkozik, hogy a világ felelősségteljes többsége nem harcolni, öldökölni akar, hanem a lehetőségek szerint harmóniában élni. Ezt hangsúlyozta Ferenc pápa is, aki szerint világunkat az egoizmus, az egyéni érdekek, a hatalomvágy uralja, ami erőszakhoz, közönyhöz, konfliktushoz és káoszhoz vezet.

Pedig ha mélyen magunkba nézünk, akkor a legtöbben arra vágyunk, hogy az egymást testvérnek érző emberek egyetlen családot alkossanak, a világ pedig olyan legyen, amelyben mindenki felelősnek érzi magát a másikért. Ehelyett a fegyvergyártók lobbija előtt ma a legnagyobb hatalmak vezetői is meghajolnak, s hessegetik el egyre körmönfontabban el-elalvó lelkiismeretük háborgását, hogy az igazság érdekében cselekszenek. Arról már hallgatnak, hogy csakis a maguk igazságáról van szó. Ráadásul általános haszonelvként még azt is elfogadják, hogy a válságos időkben sokak jólétét erősíti, a kilábalást is segíti a hadiipar fellendülése.

Ferenc pápa olyan pillanatban hagyatkozott a világ lelkiismeretére, amikor Szíria partjai mellett felvonult a csapásmérő hadigépezet, s a beavatkozást leginkább akarók már – egyébként szintén a világ lelkiismeretére apellálva – az agresszió kommunikációs előkészítésének hajrájában, Aszad rezsimjének bűnösségét igazolandó, ártatlan szenvedők képeivel árasztják el saját tévécsatornáikat. Félreértés ne essék, ezek a nagy valószínűséggel hiteles képek elborzasztók, s az öldöklést tényleg meg kellene állítani. Csakhogy ez az igazságérzet két és fél évig valahogy nem horgadt föl, pedig a polgárháborúnak már több mint százezren estek áldozatul, míg a menekültek száma milliós nagyságrendű.

A regnáló szír hatalom hivatalos szerződésekkel beszerzett orosz fegyverzetét kidomborítva ez a propagandagépezet arról is mélyen hallgat, hogy a vérontást segítve éppen az Egyesült Államok és szövetségesei fegyverzik fel és képezik ki a felkelőket. Közben az esztelen vérontást megelégelők legfeljebb fél szívvel szorgalmazzák, hogy az érintett felek Genfben egy asztalhoz ülve próbálják feloldani az ellentéteket. Arról is viszonylag kevés szó esik, hogy a képlet nem fekete-fehér, s a hatalomra törők ugyanúgy nem a demokrácia elkötelezett bajnokai, mint a velük szemben a status quót sikeresen tartók. Egy fordulat esetén például a Szíriában élő keresztények szedhetnék a sátorfájukat, ha kedves az életük, arról nem is beszélve, hogy a térség milyen, az eddiginél is nagyobb és kiterjedtebb válságba süllyedne.

A G20 szentpétervári találkozóján az egymás mellett elbeszélő vezetők azt is igazolták, hogy maguk sem nagyon bíznak már a diplomáciában, s az erőszakhoz vezető útra lépve nyíltan a jelenlegi világrendet jelképező szervezetek megkerülését hirdetik. A háború árnyékában élünk tehát, ahol már tényleg csak a hitben és az emberiség erkölcsi érzékében lehet bízni.

Stier Gábor