A „lakosság védelmére” szóló humanitárius mandátumból végül széles körű intervenció bontakozott ki, s ha Kadhafi líbiai vezetőt nem is úgy sikerült eliminálni, ahogy a parasztot veszik le a sakktábláról (mintegy hét hónapig kitartott a rezsim), a lényeg az, hogy külső segítséggel rezsimváltás történt. Azóta, ha a fősodrú médiumok immár elég magas ingerküszöbét Líbiával szemben meghaladja egy hír, megbizonyosodhatunk arról, hogy milyen szépen is virágzik a líbiai demokrácia a különböző fegyveres bandák uralta, egykor országnak nevezhető entitás helyén, az észak-afrikai homokban.

Mindezt azért érdemes felidézni, mert ha más szereposztással, más dramaturgiával is, de gyaníthatóan hasonló szerzőktől és rendezőktől származó előadás első felvonásának lehetünk a tanúi most is, Törökország és Szíria határán. Az emberben megfogalmazódik a kérdés, hogy mit kellene várni egy olyan, évtizedek óta fennálló diktatórikus rezsimtől, amely azt látja, hogy a hasonszőrűeket kívülről megtámogatott belső lázadásokkal szépen sorban felszámolják? Üljön ölbe tett kézzel? Mit várjanak egy olyan légvédelmi katonától, aki ott ül készültségben egy olyan szövetség határán, amelynek tagországai fegyverszállításokkal, titkosszolgálati, különleges műveleti eszközökkel támogatják a lázadást, és nyíltan latolgatják egy (légi) intervenció lehetőségét? Ott, Latakia mellett abban a tüzelőállásban egy ügyeletes tiszt és beosztottjai azt látták, hogy elkezdődik az, aminek elhárítására esküt tettek. Ott nem voltak napok, hónapok, évek, amíg a biztonságpolitikai agytrösztben ülő „csendes amerikaiak” (nemcsak amerikaiak, hanem klónjaik mindenfelé) kidolgozzák világmegváltó stratégiáikat. Ott egy határt nyalogató, a légteret megsértő, nagy sebességű, kis magasságú (ez a váratlan támadások módszere) cél volt. Kiféle, miféle (azontúl, hogy nem szír), nem számít. És ők dolgoztak. Folyt a néhány másodperces, úgynevezett harci munka. Néhány lövés, találat. De nem érdemes elveszni a részletekben.

Ami a lényeget illeti, a Közel-Kelet ismét nem a béke, hanem a háború felé mozdult el. Törökország, a feltörekvő regionális hatalom, amelyet jóformán a szele sem érintett a Nyugatot ingató válságnak, most dönthet, hogy enged-e a háború kísértésének. Ha igen, biztosan tapsot kap majd a nyugati mérvadóktól, mint olyan állam, amely vállalja a „nemzetközi felelősséget”. Érdekes – és ez hezitáló török reakciókból is lemérhető –, ők maguk nem kapnak két kézzel egy jó kis szíriai bevonulás-megszállás-rezsimváltásért. Ahogy egy publicista fogalmazott, Törökországnak most fel kell nevelnie, minél jobb oktatásban kell részesítenie fiatal nemzedékét, hogy a modernizáció, amelyért apáik, nagyapáik annyit dolgoztak, beérjen. Nem odadobni őket, kifolyatni vérüket a nyugati intervenciós modell szerint.

Kényes pillanatok ezek Ankarában. Ám nem azért, mert Szíria lelőtt egy Phantomot, hanem azért, mert a jórészt nyugatbarát tábornokok (a „szekuláris Törökország őrei”) ugrásra készen figyelik a mérsékelt iszlamista Erdogan lépéseit. Ha ő hezitál, rögvest ugranak a helyébe. Nálunk kevesen tudják, hogy mi is a folyamatban lévő tábornokper lényege: a magas rangú katonai vezetőket azért tartóztatták le, mert egy Görögországgal szembeni légi incidenst akartak kiprovokálni, hogy ezt követően puccsot hajthassanak végre odahaza. Lehet, hogy valakinek van egy ilyen forgatókönyve Szíriára nézve is?