1994 őszén, két hónappal az önkormányzati választások előtt az akkori szocialista–szabad demokrata koalíció kétharmados parlamenti többségével élve, az ellenzék tiltakozását figyelmen kívül hagyva gyökerestül felforgatta a voksolás szabályait. Egyfordulós választási rendszerről döntött, amelyben az lehet például polgármester, aki akárhány induló közül a legtöbb szavazatot megszerzi. A módosítás mögött nyilvánvalóan az a megfontolás húzódott, hogy így kaphatja meg a kegyelemdöfést az előzőleg a parlamenti választásokon jelentős részben éppen a szétaprózódottsága miatt padlóra került jobboldal. Aztán az új szabályok szerint lebonyolított önkormányzati választások jelentették az első lépést az MSZP-t négy év múlva legyőző polgári összefogás létrehozása felé. Amit most a Fidesz–KDNP a választási reformmal tett, durván leegyszerűsítve nem más, mint az akkori módosítás logikájának alkalmazása, kiterjesztése a parlamenti választások szabályaira is. Azzal a lényegi különbséggel, hogy ezúttal a politikai ellenfeleknek bőven marad idejük alkalmazkodni az új szisztémához. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget Szigetváriék dolgozata.

Tömören összefoglalva: az úgynevezett demokratikus ellenzék akkor nyerhet 2014-ben, ha magas és területileg kiegyensúlyozott támogatottsággal rendelkezik, azaz széles választói koalíció áll mögötte, s ha új politikai paradigmát hirdet. A tanulmány helyesen állapítja meg, hogy ebben a rendszerben a korábbinál is nagyobb a jelentősége az egyéni mandátumokért vívott küzdelemnek, s az összefogás lehetősége, kényszere másfajta kihívás elé állítja a kormányváltásban érdekelt erőket. Továbbá a győzelem elengedhetetlen feltétele a jelenlegi szavazók megtartása, a régiek visszaszerzése és újak meghódítása, az eddigi választások eredményei alapján billegőnek nevezett körzetek megszerzése.

Ha jobban belegondolunk, a győzelemhez nagyon más eddig sem kellett. Amiben az új rendszer alkalmazkodásra kényszerít, bármennyire is fontos, inkább technikai kérdés (hogyan lehet az adott politikai oldalon elérni a szavazatmaximalizálást?), a lényeg épp annyira változatlan, amennyire a rendszer demokratikus jellege. Ha van hiteles vezető, van hiteles program, ha van a választók tömegeit vonzó politikai kínálat, akkor az új választási szabályok éppen úgy nem tudják meggátolni a fordulatot, ahogyan a régiek sem tudták. Lehet, hogy a rendszer jobban kedvez a győztesnek, s így növeli a stabil kormányzás esélyét, de azt, hogy ki lesz a rendszer kedvezményezettje, nem maga a rendszer, hanem legközelebb is a választók döntik el.

A Bajnai-féle útmutató eredményes alkalmazásához már csak a kereslet és a kínálat, jelen esetben a „demokratikus ellenzék” és a választó találkozása szükséges. A felméréseket, az időközi választásokon történteket, a kifulladó „civil” mozgalmakat, a mozgósítási képességet tekintve egyelőre nincs, akin a nyilvánosság elé tárt sikerrecept segíthetne.