Az egy időben tíz államban megrendezett előválasztásokon és jelölőgyűléseken ellenfelei elszalasztották a legfontosabb alkalmat, hogy leelőzzék vagy legalábbis megszorongassák, így továbbra is az a legvalószínűbb, hogy ő lesz a demokrata elnök, Barack Obama kihívója a novemberi választáson. Mindennemű európai illúzióvesztésre és félelmekre rácáfolva, a maga egzotikus és egyben lázítóan anyagias módján továbbra is középre húz az amerikai politikai rendszer, mondhatnánk, hiszen a jobboldalon is a mérsékeltebb jelölt emelkedik ki a mezőnyből. Csak a nagyon felületes megfigyelőket tévesztheti meg, hogy a helyi jobboldali konzervatív bázis megnyeréséért folytatott retorikai küzdelemben Romney-nak is meggyőző teljesítményt kell nyújtania, legalábbis ebben a fázisban.

Az amerikai előválasztási szezon mindazonáltal nem légüres térben zajlik – azt úgy hazai, mint globális környezetében veszélyes jelenségek övezik. Tét van bőven. Az Egyesült Államok vezető világhatalmi létének legkomolyabb válságát éli, amely immáron semmiképpen sem nevezhető gyermekbetegségnek, helyi anomáliának, ezzel, azzal, amazzal indokolható ideiglenes gazdasági depressziónak. Komoly strukturális problémák torlódtak fel, a jellegzetes középosztályi önbizalom megingásától kezdve a hagyományos értékrendszer politikai korrektség nevében történő aláásásán át a pénzügyi szektor égbekiáltó aránytévesztéséig és a katonai-ipari-titkosszolgálati komplexum árnyékhatalmáig. Az államadósság persze egyre csak terebélyesedve, fenyegetően ott tornyosul felettük, és láthatóan semmi eredményt nem hoznak a megzabolázását, pláne a lebontását célzó politikai alkuk. Közben ezt a demokráciát a legfelsőbb bíróság által delimitált kampánytámogatások, az üzleti szféra minden korábbinál szabadabb hozzáférése jellemzi, amellyel szemben a roppant erős elnöki hatalom csak aránytalanul erőtlen kezdeményezéseket foganatosíthat, érdemi beavatkozásra nincs módja.

Az Egyesült Államok történelme folyamán talán most először nem működik az a lenyűgöző rugalmasság, átfogó önkorrekciós képesség, amely Amerikát fénykorában jellemezte, és amely rendre kizúzta a csávából. Mintha elveszett volna a márkavédett reagani mosolyban rejlő örökifjú optimizmus, mintha már Amerikán is fogna az idő vasfoga. Begyöpösödne, öncélúvá és korrupttá válna, mint az afféle tankönyvi birodalmak, delelő után. A fősodrú média által közvetített hasztalan információk és nyilvánvaló dezinformációk tömegéből nehéz jó szívvel mérleget vonni, s a történelemmel szembeni alázat is óvatosságra int, de igen sok jel mutat arra, hogy Amerika hanyatlása most először faktum, és nem az irigy riválisok, európai szalonértelmiségiek vágy- vagy lázálma.

Amikor Barack Obama feltűnt, majd 2008-ban megnyerte az előző elnökválasztást, úgy tűnt, személyében egy olyan atipikus amerikai értelmiségi jutott a Fehér Házba, akinek lehet bátorsága és kellő intellektusa szembeszállni a válságjelenségekkel. Azóta kiderült, hogy a birodalmi inercia már az elnök mozgásterét is roppant módon beszűkítette, arról nem beszélve, hogy egy fecske (pláne egy gyengécske) amúgy sem csinál nyarat. Az Egyesült Államok világban elfoglalt helyének normalizálására irányuló törekvése azonban így is létfontosságú, amit folytatnia kell vagy neki, vagy annak a republikánusnak (valószínűleg Romney-nak), aki az előválasztásokat megnyerve esetleg legyőzi. Az egypólusú világgal kapcsolatos álmokat kergetni, visszatérni a Bush-féle unilaterális megközelítéséhez ön- és közveszélyes lenne.