Persze az is jelentős eredmény, hogy megszülethetett a törvény, amelynek hiánya több mint húsz éve roncsolja a honpolgárok igazságérzetét, mivel a korábbi kormányok és törvényhozók mindig találtak magasabb szempontokat a nép igazságérzeténél.

Így a kommunista bűnökért nem bűnhődött senki, sokkal inkább hasznot húztak belőle egyének, szervezetek, még „demokratikus” pártok is. Sokan váltak közömbössé, bedőlve a primitív agitpropos ámításnak. Kezdetben a „közvetlenül a rendszerváltás után nincs értelme az igazságtételnek, mert nincs kellő történelmi rálátás, és így utat adunk a vérbosszúnak meg a boszorkányüldözésnek”, később pedig az „ennyi idővel a rendszerváltás után nincs értelme az igazságtételnek, mert a sebek már majdnem begyógyultak, minek felszaggatni azokat, különben sem lenne etikus meghurcolni néhány megfáradt, magatehetetlen idős embert” típusú „tárgyilagos” véleményeknek.

Ráadásul arra a véleményre is sokan ráharaptak, hogy „itt mindenki szem volt a láncban, komcsi kisebb-nagyobb mértékben, nincs mit számon kérnünk egymástól”. Szerintem már azok is bűncselekményt követtek el, akik az efféle ostoba és aljas gondolatokat kiagyalták és terjesztették, de esetleges megbüntetésük eszembe sem jut.

A komcsi (balliberális) propagandában harsogott vérbosszú és boszorkányüldözés – az emberi életeket kioltó bűncselekményeket leszámítva – kétféle büntetésben nyilvánulna meg. Egyrészt a pártállam idején vezető beosztást betöltő személyeket kitiltanák a jelenlegi közéletből (lusztráció), másrészt az egykori politikai irányítóktól megvonnák a kiemelt jövedelmeket (elsősorban nyugdíjakat). Kérdés, hogy a lusztráció alkalmazása a rendszerváltás utáni hatodik ciklusban elérheti-e célját. A tiltásnak ugyanis az lenne az értelme, hogy a pártállami hatalmat ne lehessen konvertálni a demokráciába.

Ám – s ez a lusztrációval élő rendszerváltó államokban egyértelművé vált – a politikai befolyás a korlátok ellenére is játszva átalakítható gazdasági, pénzügyi befolyássá, s onnan az érintettek akadálytalanul jutnak vissza a politikai hatalomba. Nálunk a megbuktatott politikai hatalom gyakorlatilag azonnal visszaevickélt mindenféle hatalomba, húsz év után aligha szerencsés törvényileg korlátozni őket.

A kiemelt nyugdíjak megvonása meg nemzetközi hörgéssel járna. Most, amikor a nyugati közvélemény abban a tudatban él, hogy a harmadik jegybanki alelnök kinevezése a legsötétebb fasizmusba taszítaná az országot, egy ártatlanokat akasztgató vérbíró nyugdíjának csökkentése a rabszolgatartó társadalomba való visszatérés orbáni szándékának lenne vitathatatlan bizonyítéka. Hozzátéve, hogy Kónya Péter és Árok Kornél is azonnal porondra szólítaná tüntető bohócait, mondván: a tömeggyilkosok, a hóhérok, a vérbírók, a népnyomorító törvényeket megalkotók, a gumibotozók, a szemkilövők kiváltságait megrövidítők szerzett jogokat veszítenek el.

Megjegyzendő, a magyar társadalom többsége elképesztő tévedésben van az egykori pártfunkcik nyugdíjának mértékét illetően. Berecz János, a hajdani ideológiai korifeus bevallotta, szó nincs félmillióról, éppen csak kettőszázezer a nyugdíja. Az is több mint kétszerese a magyar átlagnak. Mire föl? Mert nem akasztatott, csak hazudott az akasztásokról?

Ne avassuk mindjárt mártírrá a maradék komcsit?