Ankara keresztje

Pataky István, 2016. január 13., szerda 00:01

Egy időre megvalósult Recep Tayyip Erdogan álma, senki által sem mellőzhető regionális hatalommá vált Törökország. A nemzetközi pénzügyi válság által alig érintett állam gazdaságának látványos növekedése, a „nulla probléma a szomszédokkal” jelszóval meghirdetett diplomácia működése és a török kultúra támogatott terjesztése az egykori Oszmán Birodalom területén összességében olyan pályára helyezte Ankarát, amely a világ egyes részein csodálatot, máshol pedig főleg az irigység által vezérelt gáncsoskodást váltott ki.

Aztán beköszöntött az arab tavasznak nevezett valami, s kiderült, hogy Törökország mintaként, de stabilitási tényezőként sem tudott értékelhetőt felmutatni. Kártyavárként omlott össze a jó szomszédságpolitika fenntarthatósága, és lassult a gazdasági növekedés. Erdoganék innentől kezdve politikai hazárdjátékba kezdtek, s ez a játszma csúcsosodott ki a két tavalyi választásban. Az elsőn a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elvesztette az abszolút többségét. Csak az ellenzék széttagoltságán, illetve az autokrata államfő tudatos türelmetlenségén múlott, hogy egy esetleges hatalomváltás helyett az új megméretés gyors kiírása jelentette a vélt megoldást. A verhetetlenségének mítoszától megfosztott AKP másodszorra már nem akart kockáztatni. Az örökös kurdkérdés egyik napról a másikra ismét a török politika középpontjába került. Elmélyült elemzőknek és az összeesküvés-elméletek híveinek dolga lesz azt megfejteni, ki is felelős valójában a török–kurd-konfliktus fellángolásáért. Tény, hogy Erdogan mérsékelten iszlamista pártja magabiztosan vette a második akadályt, miután a kiújult konfliktus nyomán a nép többségében villámgyorsan megjelent az igény az erős kézre, amit ez esetben értelemszerűen az AKP képviselt.

Erdoganék győztek ugyan, de a számukra nehezen kezelhető helyzetben – amikor az Ankara fő szövetségesének számító Egyesült Államok által felfegyverzett kurdok a környező országokban éppen az Iszlám Állam visszaverésével nyernek teret és kerülnek egyre közelebb a török állam egységét is veszélyeztető Kurdisztán megteremtéséhez – éppen a török regionális hatalmi státus kezdett repedezni. Az orosz vadászbombázó lelövése átlátszó próbálkozás volt a térségbeli befolyás gyengülésének leplezésére. Az akcióval Ankara a hivatalos nyugati fejcsóválások mellett annyit ért el csupán, hogy politikai vezetők egymás közt Washingtontól Londonon át Berlinig elégedett, kaján vigyorral vették tudomásul Putyin első presztízsveszteségét. Közben a törökök továbbra is kulcsszerepben lehetnének a menekültkérdés kezelésében, ha volna bármi esély a patthelyzetből való elmozdulásra. Több mint kétmillió szíriai menekült versus némi anyagi támogatás plusz vízumliberalizációs ígéret Brüsszelből – e képlet alapján kellene megoldást találniuk Erdoganéknak Európa migránsválságára. Miközben Törökországot kívülről, s főleg belülről terror fenyegeti.

A tegnapi isztambuli merénylet – amelyet Ahmet Davutoglu miniszterelnök közlése szerint az Iszlám Állam tagja követett el, és amely több német áldozatot is szedett – tökéletes jelképe a török válságnak. Mellesleg Európa megmerevedett, köldöknéző hozzáállását jelzi, hogy mennyivel kisebb médiafelhajtás, „megdöbbenés” övezi az egyébként Isztambul európai oldalán történt terrortámadást, mint a párizsi tragédiát. Pedig ha már az őszinte együttérzés elmarad is „a fények városának” meggyászolásától, legalább azért célszerű lenne aggódni, hogy Törökország jelen állapotában képtelen segíteni Európának a menekültkérdésben.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 13.

hirdetés
Cinkos, aki néma
Legyen a Szózat a nemzet himnusza!
Puzsér Róbert
Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt?
hirdetés
G-Közép
Mindenről ők tehetnek!
Gazda Albert
A terror nem vörös és nem is fehér a 21. században.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - 4 db

A hozzászólások mutatása