Nálunk, mint a hagyományos szereposztású országokban, a férfinak lehet lábtörése, tüdőrákja, alkoholizmusa, de nem lehet lelki baja. Az nem férfias. Nem lehet depressziós, pánikbeteg, mániákus. És akkor becsap egy rettenetes bomba amúgy is zaklatott közéletünkbe: egy tényői férfi borzalmas hentes módjára végez a családjával. Baltával agyonveri a feleségét és két kislányát, a végén kioszt magának egy Wes Craven-i befejezést, motoros láncfűrésszel elvágja saját torkát.

Ez azonban nem horrorfilm, ez napjaink Magyarországa. Mindenki reménykedik, hogy a pszichiáterek elhozzák a megoldást, és azt mondják, egyedi eset, szegény ember bekattant állapotában követte el a rémtettet. Mint ahogy a pécsi lövöldözőnél is abba kapaszkodtunk, hogy zavart elméjű volt szegény, egyik ideggyógyásztól ment a másikig. Aztán jön a következő felmentés: mindez azért, mert bezárták az OPNI-t, és ezzel elindítottak a sötétség felé egy jelentős csoportot, akiket nem tudtak vagy nem is akartak elhelyezni különböző intézetekbe. Ez igaz, de az nem, hogy kizárólag emiatt szaporodtak meg a brutálisan kivitelezett gyilkosságok. A család mint a legstabilabb kötelék meglazult, tele az ország özvegyekkel, elváltakkal, egyedül élő amazonokkal és helyüket nem lelő fiatal felnőttekkel. Kopp Máriáék már régen figyelmeztettek, hogy a 2000 után következő évek legnagyobb kihívása világszerte a depresszió lesz. Erre úgy készült fel a magyar egészségügy, hogy bezárta azt az országos intézetet, amely útmutatással szolgálna a hazai problémák megoldására.

Prof. Dr. Füredi János, az OPNI volt pszichiátriai igazgatója letaglózta a hallgatóságot, amikor azt mondta: a magyar népesség fele szenved súlyos lelki problémáktól. A legnagyobb ok a munkanélküliség, ami kitermeli a szorongó, fölöslegességérzettől sújtott, bizonytalan embertípust. A munkahely elvesztésétől való félelem is számtalan testi-lelki tünetet produkál a gyomorfekélytől az örökös fejfájásig. És igen, vannak, akiket súlyos téveszmék tartanak fogva, de nem látjuk a végzetes lépést, mert egyáltalán nem figyelünk egymásra. A politikai helyzet, bár az emberek tagadják, mint háló fonja körbe a társadalmat.

A szegénység, a pénztelenség, a bizonytalanság, a kilátástalanság, a jövőtlenség, a munka elvesztésétől való félelem, a kiszolgáltatottság, az állandóan ismétlődő stresszállapot a legkeményebb jellemet is kikezdi. A pánikbetegség úgy terjed, mint a futótűz, sokan el sem hiszik, hogy ilyen létezik. A pszichiátriák zsúfoltak, lepusztultak, a hatásos kezelésekhez nincs meg a feltétel, bár a depresszió, a mumus kiváló gyógyszerekkel kezelhető. A magánrendelők orvosai drágák, legalábbis a magyar jövedelmekhez képest elképzelhetetlen, hogy egy lelki zavarokkal küzdő egyén fél vagy egy évig járjon pszichiáterhez. Nem tudjuk, mi történt igazából Tényőn, de azt tudjuk, hogy a rém belépett a világunkba, és ott ólálkodik körülöttünk, bármikor ugrásra készen.