A 2008-as pekingi olimpia után különösen sokszor forgattam az archív fotókat, mert rám fért a vigasztalás. Azt hittem, már soha nem lesznek a régiekhez fogható bajnokaink. (Vállalom a szóismétlést, mert írhatnék klasszist, hőst, idolt, de a bajnok egészen más, egyedi kategória. Az előbbieket egyesíti.) Sőt, abban sem voltam biztos, hogy lesznek-e valaha még egyáltalán.

London minden várhatónál, remélhetőnél szebb választ adott: nem csak lesznek, már vannak is bajnokaink. Olyanok, akik csak a dicső elődökkel és a mindenséggel mérhetők. Tetteik, szavaik, egyáltalán, a lényük. Szilágyi Áron kardvívóé, aki úgy nyer, mint az előző évszázadban csak Gerevich Aladár, bár két hónapja még kijelentette, a Nobel-díjat választaná az olimpiai győzelem helyett, mert előbbi egy életmű koronája. Gyurta Dániel mellúszóé, aki aranyérme másolatát elküldi a tavasszal tragikus hirtelenséggel elhunyt norvég sporttárs, Dale Oen családjának, és gesztusa napokig uralja az oslói lapokat. Berki Krisztián tornászé, aki fő vetélytársa gyakorlata kellős közepén is önkéntelen tapsra ragadtatja magát, mert úgy véli, az ő sikerének értékét is emeli, ha a többiek nem rontanak, hanem remekelnek. Pars Krisztián kalapácsvetőé, aki vasárnap éjszakai diadala másnapján, hétfőn kora reggel már úgy szurkol a kézilabdás fiúknak a lelátón, hogy tropára mennek a hangszálai. Risztov Éva hosszútávúszóé, aki hét évvel a visszavonulása után, a hétköznapi ember számára nemhogy bejárhatatlan, de felfoghatatlan úton kapaszkodik fel a csúcsra. No és persze a kajakosoké, akik a londoni kavalkádtól messze, Eton Dorney pályáján annyi aranyat lapátolnak össze, amennyit a teljes magyar küldöttség Pekingben.

Pekinggel gyökeres ellentétben, Londonban egyébként a siker és a kudarc is közös. A vesztesek nem vádaskodnak, nem mutogatnak, csak magukat okolják, a lányok sírva, a kemény fiúk szomorkodva kérnek bocsánatot. Még az ötödik helyezettjeink közül is kiragyog a judós Joó Abigél, aki súlyosan sérülten, bicegve dob ippont az ellenfelén.

Ahogyan a megnyitó előtt fogalmaztunk, ha 157-en nem is voltak sokan olimpikonjaink, végül mégis elegen lettek. Csak földrésznyi országok, világ- és kontinentális hatalmak nyertek több aranyérmet Londonban a magyaroknál. Diadalaink számszerűségét azonban azok nagyszerűsége még felül is múlta, bajnokaink nemcsak világverő vívók, úszók, tornászok, atléták, kajakosok, hanem a klasszikus, letűntnek hitt embereszményt megtestesítő személyiségek is. Üzenetük, a hazai visszajelzések alapján, a szakadatlan és elhivatott televíziós és rádiós közvetítésnek is köszönhetően, célba ért.

Ha az olimpián részt vevő kétszáz-egynéhány nemzet sportrajongói az éremtáblára vagy érmeseink szemébe néznek, irigykedve állapíthatják meg, ilyenek a magyarok.

Úgyhogy lassacskán akár mi is elhihetjük: igen, ilyenek vagyunk, leszünk, maradunk.