Június tizenhatodika. A százezres újratemetés (vagy ahogyan az akkori hivatalosság elnevezte: a nemzeti megbékélés napja) mára fejezetcím a kommunizmus hazai bukásának szakirodalmában. Hivatkoznak rá, viszonyítanak hozzá, s mint szomorú történelmi emléknapot, újra és újra előveszik.

Hat koporsó feküdt azon a napon a budapesti Hősök tere lépcsőjén. A diktatúra temetetlen mementói. Huszonhárom éve ennek.

Gyorsan omlott össze a Kádár-rendszer, és ez sokakat meglepett, mert erősebbnek látszott. Bár egy évvel korábban, 1988-ban a rendőrség még a szokott hévvel lépett fel a Nagy Imre-kivégzésre emlékezőkkel szemben (a Batthyány-örökmécses elől tucatnyi tüntetőt vittek el, köztük Orbán Viktort), s megelőzően a március tizenötödikét is végiggumibotozták, a hatalom valójában már csak árnyéka volt önmagának. A pandúrokból láthatóan hiányzott a kellő ideológiai töltet, recsegett-ropogott a diktatúra traverze. Grósz Károly MSZMP-főtitkár válasznak szánt fehérterror-riogatása szánalmasra sikerült, az elvtársi hallgatóság sápadt vala, és reszketni méltóztaték… Mindeközben odakint forrt a levegő; a frissen alakult Történelmi Igazságtétel Bizottság már tavasz óta a 301-es parcellánál ásott; Lezsák Sándorék Lakiteleki nyilatkozatának szellemét nem lehetett visszadugni a palackba. Amikor pedig 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter rádiónyilatkozatában népfelkelésnek nevezte 1956 őszét, már csak idő kérdése volt, mikor roskad össze a legvidámabb barakk. Eközben megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, a nagybetűs Párt pedig önmagával volt elfoglalva: keményvonalasok és reformerek marták egymást a Köztársaság téri székházban a hogyan továbbról. (Megtudhattuk, hogy vannak „reformerek” is a csapatban – hol voltak addig?)

Nagy Imréék újratemetése tisztán jelezte: a diktatúra megbukott. A felvonulási téren álló Lenin-szobrot „sürgős restaurálásra” hivatkozva két héttel a gyászünnep előtt elszállították – mit lehet tudni… (Vissza már nem is tért a nagy gondolkodó, ma a budaörsi szoborpark bejáratánál álldogál a többi hasonszőrűvel.) A hatalom ijedten készült a rendszerzáró eseményre, civil ruhás belügyesek vegyültek a tömegbe, lesből fotóztak, videóztak, bár ennek akkor már nem volt igazán jelentősége. Fájdalmas-fölemelő volt a megemlékezés. A hangosbeszélő egy teljes órán keresztül sorolta a kivégzettek nevét. Aztán léptek mikrofon elé a szónokok, köztük a Fideszé, az akkor huszonhat éves Orbán Viktor. „[…] Azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mint szerencsehozó talizmánt – megérinthessék ezeket a koporsókat […]” Igen, a szocialistáknál akkoriban, 1989 táján hirtelen nagy divat lett reformerré lenni, „megérteni Nagy Imrét”. (Azóta is az.) Megtudhattuk, a pártvezetők zöme végeredményben már a Kádár-korban is a mártír miniszterelnök híve volt titkon, csak hát, ugye, a körülmények szorítása, az elvárások, a pártfegyelem… Meg akkoriban nem lehetett kimondani, ami az ember szívén volt…

Az ünnep után az új választásokra végképp „megtisztult párt” – immár MSZP néven – Nagy Imre-örökösként vetette bele magát a megváltozott belpolitikába. Persze az újratemetést a maga sikerének könyvelte el (elegánsan átugorva magát a kivégzést és a három évtizedes miniszterelnök-gyalázást). A múltat olyanynyira eltörölte az élcsapat, hogy az éppen országló Gyurcsány Ferenc 2004-ben még leereszkedőn meg is szólította Nagy Imrét a sírjában: „Te hogyan csinálnád, Imre?” (Más alkalommal gróf Batthyány Lajos mártír miniszterelnökkel is „beszélgetett” a halottlátó politikus.)

Ha nem ünnepi is a gondolat, ideírom. Visszatetsző a Nagy Imre politikai örökségéért máig tartó marakodás. Főként, mert a leglelkesebb „örökösök” csupán az újratemetés óta vették észre magukban a reformbaloldalit. Arra egyik kései „híve” sem gondol, hogy a néhai miniszterelnök nem reformtörekvéseivel (az önmagában nem is lenne elég) – tartásával, hitével, mártíromságával került a magyar történelem nagyjai közé.

Ezt külön bekezdésben is leírom: mártíromságával.

Azzal, hogy szilárd, függetlenségpárti meggyőződéséből – bár tehette volna – élete árán sem engedett. Nagy Imre nem volt hajlandó lepaktálni az orosz tankokon behozott, szuronyokkal támogatott Kádár Jánossal. (Aki később még marasztalta is a megszállókat.) És nem kért kegyelmet Vida vérbírótól sem a gyalázatos koncepciós perben az utolsó szó jogán. Nagy Imrében nem a kiemelkedő politikust tiszteljük. Talán nem is volt igazán az. (Ha nem lenne deheroizáló, ideírnám, bizony, sokszor csak kullogott az események után, olykor egyenesen sodródott velük.) Ha nem keresztezi életét a forradalom, talán ma már nem is emlékeznénk rá. De a sors másképpen rendelkezett, válaszút elé állította, és ő a bitófán mutatta meg: nemzetéért meghalni is képes. Kell-e ennél több? Lassan mondom, hogy a mostani „örökösök” is megértsék: Nagy Imre emlékében nem a reformkommunistát őrzi a nemzet – a hazafi előtt hajtunk fejet.