Eleonóra asszony azt állítja: neki járt az a pénz. A bíróság majd eldönti, hogy tényleg járt-e neki a busás apanázs. Szilágyi Eleonóra úgy ment nyugdíjba, hogy közben minden maradt a régiben, vagyis továbbra is ő maradt 1,2 milliós havi fizetésért a BKV humánpolitikai igazgatója, és még havi 260 ezer forintos nyugdíjat is kapott. Mert Eleonóra asszony tudása, szakismerete nélkül elképzelhetetlen lett volna a személyzeti politika a cégnél.

Eleonóra asszonynak van önérzete. A tárgyaláson nehezményezte, hogy azt mondják rá, százmilliós végkielégítést kapott, pedig ez így nem igaz, Ő mindössze 54 milliót kapott kézhez, a többit elvitte az adó. Ja, hogy csak 54 millió volt a juss nettóban? Akkor mindjárt más a leányzó fekvése. Hiszen az semmi! Csak zsebpénz az unokák Túró Rudijára! Főleg, ha még titoktartást is kellett fogadni érte cserébe! Ha még a fodrásznál se játszhatja el a jól értesültet a nokiás dobozok rejtelmeiről, a tanácsadói megbízásokról, azért valakinek fizetnie kell. Tényleg nehéz lehet hallgatni akkor, amikor egy asszonytárs arra panaszkodik a fodrásznál, hogy már megint kimaradt egy buszjárat. Mert ha valaki, hát az ilyen szituációkban bizonyára hallgatag Eleonóra asszony tudja: vagy a busz jár pontosan a vonalon, vagy a végkielégítések nagyvonalúak a BKV-nál.

Most, hogy az apanázs miatt lebukott Eleonóra asszony megütötte a bokáját, a BKV menedzserszerződéseivel kapcsolatban látványosan megtagadta a vallomást, ám a végkielégítési ügyben hajlandó volt vallomást tenni. Igyekezett a felelősséget magáról a főnökeire hárítani. Azzal mentegette a saját végkielégítését: a cégnél bevett gyakorlat volt, hogy közös megegyezéssel távoztak úgy nyugdíjba emberek, hogy fölvették a kölcsönösen kialkudott járandóságot, majd a nyugdíjuk mellett tovább dolgoztak. Ő legalább 25 ilyen esetet ismer. A volt személyzetis ma sem érti, miért vált pokollá az élete három évvel ezelőtt, nem érti, miért került a lapok címlapjára. Mint ahogy azt sem, hogy miért csak ő ül a vádlottak padján, amikor mások is annyit vagy még többet kaptak a BKV-nál az előző években, mint ő.

Nos, ezt mi sem értjük. Talán azért, mert Eleonóra asszony volt a személyzeti igazgató, a felelős vezető, akinek talán az lett volna a feladata, hogy megakadályozza az ilyen, övéhez hasonló, törvénysértő, a BKV belső szabályaiba is ütköző helyzetek létrejöttét.

A volt személyzeti igazgató ma is úgy gondolja, hogy az az 54 millió jogosan járt neki, felolvasott vallomása szerint 1972-től egyetlen munkahelye volt a BKV. Szilágyi Eleonóra 37 évig dolgozott a BKV-nál, 2003-ban érte el karrierje csúcsát, ekkor nevezték ki humánpolitikai igazgatónak. Az utóbbi évtizedben is igazgatók jöttek-mentek, szakmai vagy éppen politikai okokból adogatták egymásnak a páncélszekrény kulcsát, a vállalati autót is gyakorta lecserélték, csak a személyzeti igazgatóhoz ragaszkodott mindegyikük. Eleonóra asszony szépen komótosan lépegetve a ranglétrán, pótolhatatlan bútordarabbá vált a pártállami diktatúrában megkövült vállalati struktúrában. És karrierje vége felé hangyaszorgalommal hordta haza százszámra azokat az inkriminált munkaszerződéseket, amelyeket aztán lefoglalt nála a rendőrség, és amelyek megpecsételték a sorsát.

Eleonóra asszony báránybőrbe bújtatott kézzel mutatott rá a fő bűnösökre, de a lába…