Azt is elmondta még, hogy nem az ominózus munkája, hanem egyéb kvalitásai miatt választották államfővé. És valóban: kvalitásban nincs hiány, elég itt a lenyűgöző idegennyelv-tudásra, az olimpiai bajnoki címtől a sportdiplomácia felhőrégióiban eltöltött évtizedeken át az Európai Parlament alelnökségéig ívelő életpályára utalni. Schmitt Pál a legsikeresebb magyarok egyikeként költözött be a Sándor-palotába a parlament több mint kétharmadának támogató voksával 2010 nyarán. Most azonban az egykori vívóklasszis elvétette a ritmust. A jogi következményt nem hordozó, a doktori címtől őt meg nem fosztó vizsgálóbizottsági jelentés a méltó visszavonulás, az erkölcsi győzelem esélyét kínálta az államfő számára. Schmitt Pál és a vele szemben, illetve mellette felsorakozók többsége egyaránt téved, amikor úgy tesz, mintha a jelentés tisztára mosta volna a disszertáció szerzőjét. Abból ugyanis feketén-fehéren kiolvasható, mi történt; azt mindenki meg tudja ítélni. Nem a jog, hanem az erkölcs, a szakmai tisztesség mércéjével.

A Fidesz lezártnak tekinti az ügyet. Sírjunk vagy nevessünk? A KDNP reményei szerint a jelentés pontot tett a politikai támadások végére. Tényleg erős hit kell ahhoz, hogy valaki ezt komolyan is gondolja. Mi szkeptikusabbak vagyunk. Az, hogy a dolgozat formailag megfelelt az 1992-ben hatályos követelményeknek, csak a legnagyobb megaláztatástól mentette meg – egyelőre – az elnököt. Ám ami eddig történt, csak könnyed bevezetés az államfőre váró vesszőfutáshoz, méltatlan és megalázó hecckampányhoz. Lehet persze emiatt fölhorgadni, karaktergyilkossági kísérletről beszélni: a karaktergyilkosság mára befejezett tény. Nem kizárt, hogy más kisdoktorok is ezt csinálták. De a többiek nem olyan pozícióban ülnek, ahol az alaptörvény szerint kifejezik a nemzet egységét. És mit éreznek azok, akik izzadságos munkával, nem mellesleg a hivatkozásokat precízen megjelölve jutottak rangos címükhöz? A kisdoktori nem tudományos fokozat, mégis az egész magyar tudomány érezheti magát arcul csapva. Márpedig a tudomány a magyar élet egyik olyan területe, ami kétségkívül ma is csak a hírnevünket öregbíti a világban.

Nyilvánvaló, hogy a kormány nem szólíthatja fel lemondásra a köztársasági elnököt, aki számára a jelentés azt a kegyelmi állapotot teremtette meg, hogy a lelkiismeretére támaszkodva, szabadon mérlegelhette, milyen lépés szolgálja a legjobban az általa a legmagasabb szinten képviselt közösség érdekét. Meggyőződésünk, hogy maradása az ő érdekével is ellentétes. Súlyos terhet kell cipelnie elnöki mandátuma utolsó napjáig, ami csak protokolláris értelemben teszi lehetővé számára hivatali kötelezettségei ellátását. A nem lanyhuló támadások nem lesznek tekintettel az ő személyes és a köztársasági elnöki intézmény tekintélyére, méltóságára. Szépnek gondolható gesztus kitartani a valóban mértéket nem ismerő, iróniának hazudott, mocskolódó bírálatok nyílzáporában. Csak éppen haszontalan, felesleges. Ez a harc megnyerhetetlen. Az intézmény rombolása, a tisztességes közéletbe vetett hit porladása így megállíthatatlan. Világos ez, mint az egyszeregy. És gondoljunk csak bele, hogyan beszéljen ezek után tisztességről, becsületről, hitelességről politikus ebben az országban? Hogyan állíthatnánk azt, hogy ez most már nem az a bizonyos következmények nélküli ország?

Azzal kezdtük, Schmitt Pál elmulasztotta a nagy lehetőséget. De a döntését bármikor átgondolhatja. Minél később teszi, annál rosszabb lesz. Neki és nekünk.