Emlékműbalhé

Pápay György, 2016. február 26., péntek 00:01

A kommunizmus áldozatainak emlékéhez aligha méltó jelenetek zajlottak az Üllői út és a Páva utca sarkán február 24-én, a hivatalos emléknap előtt. Műbalhéról mégsem beszélhetünk, hiszen ezzel érzéketlen módon zárójelbe tennénk a Donáth György szobrának avatásán megjelent, többségükben idős emberek érzéseit, régóta hordozott sérelmeit. Ehhez pedig nincs jogunk, legyen szó akár azokról, akik az avatást ünnepelni, akár azokról, akik az ellen tiltakozni érkeztek. Azt a kérdést azonban feltehetjük, vajon mennyiben szólt Donáth Györgyről mindaz, ami történt.

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük: kevéssé. S ehhez még arra sincs szükség, hogy igazságot tegyünk abban a vitában, vajon érdemel-e szobrot az 1947-ben koholt vádak alapján halálra ítélt korábbi országgyűlési képviselő, vagy antiszemitizmusa és a Magyar Élet Pártjában vállalt vezető szerepe miatt méltatlan az utókor főhajtására. Magyarországon ugyanis az utóbbi időben az emlékműállítások egyre kevésbé szólnak arról, akinek a kezdeményezők hivatalosan emléket kívánnak állítani. Nem múltunk jobb megértését szolgálják, hanem a politika szempontjain szűrik át a múltat, lehetőséget teremtve ezáltal a bal- és a jobboldal híveinek a verbális – sőt újabban a fizikai – összecsapásra.

Azt persze nem tudhatjuk, ki melyik pártra szavazott a ferencvárosi utcasarkon összeverődött tömegben. Mégis könnyű volt kormánypárti és kormányellenes táborokat látni egymással szemben, és nem pusztán azért, mert az eseményen a kormányzat képviselői és ellenzéki politikusok is jelen voltak. Akik természetesen csak egyetlen dologban értettek egyet, jelesül abban, hogy provokáció történt. Azt pedig már mindenki politikai ízlése szerint eldöntheti, hogy ki provokált: a kormány a szoborállítással vagy az ellenoldal a ceremónia megzavarásával.

Ilyenkor szokás arról panaszkodni, milyen mélyen megosztja a politika a magyar társadalmat: még nemzeti emlékezetünket is át- meg átszövi. Csakhogy a kommunizmusra való emlékezés kapcsán egy kicsit visszás lenne éppen ezt szóvá tenni. Az előző rendszer ugyanis többek között azért volt olyannyira gyűlöletes, mert a történelemnek csak egyetlen „igaz” verziója létezett – arról meg köztudott volt, hogy hamis. Ma viszont több párhuzamos verzió is létezik, és nincs objektív mércénk annak eldöntésére, melyik az igaz. Tetszik vagy sem, ez is benne van a demokráciának nevezett csomagban. Ahogy az is, hogy hogy nemcsak történészek nyúlhatnak a történelemhez, hanem akár politikusok és híveik is.
Mindebből persze nem következik, hogy valamiféle üdvös jelenséget látnánk az emlékművek körüli újabb és újabb (mű)balhékban. Épp ellenkezőleg. A politikai elitnek, különösen a mindenkori kormánynak tekintettel kellene lennie arra, hogy a diktatúra hosszú évtizedei után milyen nehéz megtanulnunk együtt élni a sokféle igazsággal. Vagy ha abból nem is lehet több, hát a sokféle emlékezettel, indulattal, sérelemmel. Azt pedig még egy jobboldali kormánynak is meg kellene értenie, miért nem puszta részletkérdés jó néhány honfitársunk számára, hogy nyíltan antiszemita politikát támogatott-e Donáth György vagy a nála több szempontból nagyságrendekkel jelentősebb Hóman Bálint.

Ha már mindenáron emlékműveket akarunk emelni, előbb talán szükség lenne a történelmi érzékenység bizottságának felállítására – kormányokon átívelően. Persze bizottságból már így is van elég, és azok sem oldanak meg semmit. Lehet, hogy egy kis történelmi érzékenység önmagában is elég lenne.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 26.

hirdetés
Vélemény
Az élet tanítómestere
Ugró Miklós
1994 után a Fidesznek meg kellett küzdenie nem túl hosszú, de viharos múltjával.
hirdetés
G-Közép
Mindenki rengeteget fog keresni!
Gazda Albert
Amikor jönnek a választások, az emberek beváltható ígéreteket és konkrét ajándékokat várnak.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása